Christo és Jeanne Claude New York, Central Park, 2005
Amire a Kapukból legjobban emlékezni fogok, az nem is a látvány, hanem a hang. Ahogy a szél feltámadt, a vásznak csapkodni kezdtek, amit mély robaj követett. Hatalmas mennydörgő hang jött a szélben lobogó zászlókból. És ez nem egy kis zászlócska hangja volt. Mély volt és mindent átható. Nem kellett hogy alatta vagy akár csak közel legyünk hozzájuk, hogy ezt érezni lehessen. Jobb szó híján: egyszerűen félelmetes volt.
A Kapuk a legjobb pillanataiban a köz-terek örömét közvetítette. A legrosszabbakban a Central Park egy szemétlerakóhelye volt ragadós, színes hulladékokkal. A park kikapcsolódást kereső mindenkori látogatói joggal háborodhatnak fel azon, hogy a pihenőhelyük egy szemtelenül gazdag ember játszóterévé alakult (Christonak a Kapuk létrehozása több mint 20.000.000 dollárjába került, többe, mint ami egy átlagember kezén egész életében átfolyik.)
A parkban sétálva hallottam meg, hogy valaki ezt mondja: "azt hiszem én mindegyiket láttam. Átmentem minden egyes kapun." Teljesen elképedtem, ez túltesz mindenen, gondoltam. Aztán ahogy megfordultam, láttam meg, hogy az illető Christo egyik alkalmazottja volt, aki a narancssárga szövet ingyenes darabkáit osztogatta, mint ez is itt:
Örülök, hogy láthattam a Kapukat, de legalább annyira örülök, hogy többet nem fogom látni. Bár igaz, míg én és sokan mások szeretnénk visszakapni a parkot az eredeti formájában, azt hiszem, azért a Kapukat a Nagy Rét felől mindig látni fogom, ahogy lobogó vásznaik nevetnek a szélben.
* * *
2006-11-17 21:51
