Talán a múlt héten beszélgettünk Glenn Gouldról (1932-1982), akit - mint zongoristát, előadót, zenei gondolkodót, zenei cikkek szerzőjét - érdemes ismerni. A fenti is részletben a Belleville randevú című rajzfilm főszereplőit fogja meg a játéka.
A Goldberg variációk (azóta legendás) 1955-ös felvétele döbbenetes hatást gyakorolt a zenei világra (részlet):
Javasolt olvasnivalók (a nyárra):
- Egyáltalán nem tartom magam különcnek - Holnap kiadó, 2007
- Tiltsuk be a tapsot! (Válogatott írások) - Európa Könyvkiadó, 2004
- Glenn Gould - a Wikipédián (angol)
Remélem, hogy amit a személyes különcségeimnek szoktak nevezni, nem akadályozza meg a hallgatókat abban, hogy a játékom valódi természetét meglássák. Én egyáltalán nem tartom magam különcnek. Igaz, hogy szinte állandóan egy vagy két pár kesztyűt hordok és néha leveszem a cipőmet amikor zongorázom, vagy megesik, hogy annyira elragadtatom magam egy koncerten, hogy úgy tűnhet, mintha az orrommal játszanék. De itt egyáltalán nem különcségekről van szó, ezek mindössze egy messzemenően szubjektív foglalatosság látható következményei.
Megesik, hogy egy-egy koncerten különösen erős izgalmi állapotban vagyok és az az érzésem hogy úgy játszom, mint egy isten, s ilyenkor valóban így is van. Máskor meg nem tudom, hogy egyáltalán képes vagyok-e végigjátszani a koncertet. Nagyon nehéz ezt megmagyarázni - az ember, amikor zongorázik, beleadja egész személyiségét. De nem is akarok nagyon belegondolni ebbe, nehogy úgy járjak, mint a százlábú, akitől megkrdezték, milyen sorrendben rakosgatja a lábait, s attól kezdve egy lépst se tudott tenni, pusztán azért, mert elgondolkozott rajta. (Glenn Gould: Egyáltalán nem tartom magam különcnek - Holnap kiadó, 2007)
Legutóbb találtam egy dokumentumfilmet róla, amit most nem lelek - de a Youtube tele van a zenéivel, interjúkkal, tévé- és hangfelvételekkel, tessék hallgatni!
Gould a Goldberg variációkat 1982-ben újra lemezre játszotta, ez teljes egészében megnézhető itt:
Bónusz: Gould Bachról beszél:
