Lakóház Chestnut Hillben, 1962.

• forrás: Robert Venturi: Összetettség és ellentmondás az építészetben, p. 165
• lásd még: Őszintétlen építészet: Szelíd kiáltvány (pdf) - részletek a könyvből;
• Robert Venturi: Complexity and Contradiction in Architecture (az amerikai kiadás,pdf)
• Robert Venturi beszéde – Pritzker-díj, 1991
• Vanna Venturi House - a wikipédián (en)
• AD Classics: Vanna Venturi House / Robert Venturi (Archdaily, 2010);

Ez az épület jól példázza az összetettséget és az ellentmondást: bonyolult és egyszerű, nyitott és zárt, nagy és kicsi egyszerre; elemei bizonyos szempontból jók, de egy másikból rosszak; az előírt általános szempontokhoz igazodnak, míg konkrétan az esetleges szempontokat veszik figyelembe. Az épületre inkább a közepes mennyiségű eltérő részből álló bonyolult egység, semmint a néhány vagy több részmotívumból felépülő egyszerű egység a jellemző. A belső terek, ahogy az alaprajz és a metszet is mutatja, összetettek; alakjuk, egymással való kapcsolatuk rendhagyó. Közrejátszott ebben a ház összetett programja és némi szeszély is, ami nem idegen egy családi háztól. A külső forma viszont – amely a mellvédes fallal és a nyeregtetővel az összetett, néhol torz belső keretét adja – egyszerű és következetes: a ház nyilvánosságnak szóló léptékét képviseli. A homlokzat – az ajtó, ablak, kémény, oromfal hagyományos együttesével – a ház kis híján szimbolikus képzetét kelti.

A belső és a külső közötti ellentmondás mégsem teljes, mivel a belső alaprajzában is tükröződik a külső következetes szimmetriája, a külső nyílásai pedig tükrözik a belső esetleges torzulásait. A belsőre térve: az alaprajz eredetileg szimmetrikus, és a központi, függőleges mag köré épül, amelyből csaknem szimmetrikusan két átlós fal indul ki, melyek a két elülső-szélső teret leválasztják a hátsó középső nagy térről. Ez a csaknem palladiánus merevség és szimmetria azonban oldódik a terek sajátos igényei szerint, például a jobb oldali konyha eltér a bal oldali hálószobától.

Az alkalmazkodás ennél erősebb magában a központi magban. A két függőleges elem – a kandalló kéménye és a lépcső – verseng a központi pozícióért. Mindkettő – az egyik lényegében tömör, a másik lényegében üres – alakja és helyzete kompromisszumra épül: inflexiót mutatnak egymás felé, hogy egység jöhessen létre a belőlük összetevődő központi mag kettősségéből. Egyrészt a kandalló alakja torzul, és akárcsak a kémény, el is mozdul egy kicsit; másrészt a lépcső hirtelen elkeskenyedik és irányt változtat a kémény miatt.

A mag ezen a szinten mintegy uralja a kompozíció középpontját, de az alsó szinten a környező terek által meghatározott maradványelemként is felfogható. A nappali felé szögletes formát mutat, és párhuzamos a fontosabb tér derékszögű rendjével. Kifelé haladva a központi mag alakját már egy átlós fal határozza meg, amely a nagy külső nyílás és a belső bejárati ajtó közti átmenetet biztosító, irányított bejárati térhez igazodik. A központi helyre a bejárati tér is igényt tart. A lépcső – önmagában véve kényelmetlen maradéktér – rossz; a használati és a térbeli hierarchiában azonban olyan részlet, amely jól alkalmazkodik egy összetett és ellentmondásos egészhez, és mint ilyen jónak kell tekintenünk. Alakja más szempontból nézve is célszerű: a lépcső alsó része ugyanis nemcsak fellépő, hanem egyben ülőhely is, továbbá itt tárolhatók azok a tárgyak, amelyek később felkerülnek az emeletre. Akárcsak a „zsindelytetős" stílusú házak lépcsői, alul ez is nagyobb szeretne lenni, hogy alkalmazkodjék a földszint nagyobb léptékéhez. A felső szintről induló, „sehova se vezető", kis lépcső ugyanilyen ügyetlenül alkalmazkodik a központi mag maradékteréhez: mivel sehova se vezet, tulajdonképpen, csak egy szeszély; falhoz támasztott létraként viszont arra jó, hogy a magas ablakokat tisztítsák vagy a mennyezetet fessék róla. A lépcső léptékváltozása ezen az emeleten ellentétben áll a lenti más irányú léptékváltásával.

A belső összetett építészeti torzulásai a külsőn is megjelennek. Az ablakok és áttörések változó helyzete, mérete és alakja, akárcsak a középponttól eltolt kémény, ellentmondanak a külső forma átfogó szimmetriájának: az ablakok az uralkodó bejárati nyílás két oldalán, a kémény és a befele forduló oromzat elemei, valamint a hátsó lunetta-ablak egyensúlyban vannak, de aszimmetrikusak. A kiugrások a merev külső falak fölött és mögött szintén a belső tér összetettségére utalnak. Az elülső és a hátsó fal túlnyúlik a tetőn, hangsúlyozva a falak ernyő jellegét, amelyek mögül ki-kitörhet a belső szövevényessége. Egy kivétellel mindegyik homlokzat sarkán ablak vagy tornác található, melyek a felső attikához hasonlóan az ernyő jelleget hangsúlyozzák.

Amikor azt mondtam, hogy a ház egyszerre zárt és nyitott, egyszerű és összetett, a homlokzati falak fent említett ellentmondásos tulajdonságaira utaltam. A falak túlnyúlása és a felső terasz hátsó fala hangsúlyozza a vízszintes térlezárást, ugyanakkor a felső terasznál, és felette a kémény-felépítmény kiugrásnál érzékelteti a mögötte lévő nyitottságot is. A falak formájának alaprajzi következetessége merev térelhatárolásra utal, míg a nagy nyílások – gyakran határozatlan közelségben a sarkokhoz – ellentmondanak a kifejező térelhatárolásnak. Különösen szembetűnő ez a falszerkesztési módszer – falrétegek az elhatárolás, ugyanakkor áttörések a nyitottság kedvéért – az épület első traktusának közepén, ahol a külső fal ráhelyeződik a lépcsőt befoglaló két másik falra. Mindhárom falrétegben eltérő méretű és helyzetű nyílások kerülnek egymás mellé. Az eredmény: inkább réteges, mint áthatásos tér.

A ház kicsi is, meg nagy is: azaz egy nagy léptékű kis ház. Az elemek belül nagyok; a kandalló „túl nagy", a párkány „túl magas" a szoba méreteihez képest; az ajtók szélesek, a székléc magas. A nagy belső lépték megnyilvánul abban is, hogy a tér csak alig van felosztva: az alaprajzon alig van pusztán közlekedésre szolgáló tér – ezt némileg a gazdaságosság is indokolja. A nagy külső léptéket a kevés nagyméretű, központi vagy szimmetrikus elhelyezésű elem sugallja, valamint a tömeg és a sziluett egyszerűsége és következetessége, ahogy már említettem. A hátsó homlokzaton a nagy lunetta-ablakot alakja is, elhelyezése is uralkodóvá teszi. A széles, magas, központi elhelyezésű bejárati loggia nagy léptékét a többi, azonos alakú, de kisebb méretű ajtóval alkotott kontrasztja, méretéhez képest kis mélysége, és a benne elhelyezett, belső bejárat célszerű helyzete hangsúlyozza. Az ajtó fölött a fapárkány szintén növeli a léptéket. A lábazati párkány is hasonló hatású, mivel a szokottnál jóval magasabbra került. Ezek a párkányok ugyanakkor elvontabbá teszik a vakolt falakat, a léptéket pedig – amelyet általában az anyagok természete hordoz – kétértelműbbé, illetve semlegesebbé.

A nagy lépték szerepe az volt, hogy az összetettséget ellensúlyozza; kis épületeken az összetettség és a kis lépték együtt zűrzavart okoz. A kis épületen a nagy lépték – akárcsak a többi tudatosan alkalmazott összetettség – nem zűrzavart, hanem feszültséget teremt, olyant, ami az efféle építészetnek megfelel.

Millman Street 8330 Philadelphia Pennsylvania 19118

A ház egy fákkal és kerítéssel határolt, sík és nyitott belterületi telken áll, elszigetelten, majdnem a telek közepén, közvetlen közelében egyáltalán nincsenek növények. A kocsibehajtónak a ház főhomlokzatára merőleges tengelye megtörik a járda előtti csatornanyílás véletlenszerű helyzete miatt.

A ház elvont kompozíciója csaknem egyenlő mértékben elegyíti a derékszögű, átlós és íves elemeket. A derékszögek alaprajzban és metszetben egyaránt a terek uralkodó rendjét követik. Átlós szerkesztés érvényesül a bejárat irányított terében; a merev térelhatárolással keretezett földszinti irányított és nem irányított terek egyedi kapcsolataiban, valamint a tető térelhatároló és vízelvezetési funkciójában. ívek határozzák meg a bejárat és a külső lépcső terét és irányait; a tetősík külső lejtését ellenpontozó ebédlőmennyezet metszetének expresszív térbeli igényeit; és íves szerkesztés érvényesül a bejárat szimbolikájában és a főhomlokzati párkánytagozat meghatározta nagy léptékében is. Az alaprajz különlegessége a célszerű oszlop, amely ellentétben áll a máskülönben teherhordó falszerkezettel. Ezek az összetett kombinációk nem a kirekesztésen – a „kevesebb több" elvén – alapuló, néhány motívumból létrehozható egyszerű harmóniát eredményezik, hanem közepes számú, egymástól eltérő elemből teremtenek olyan bonyolult egységet, amely befoglaló jellegű és az élmény sokféleségére épít.