- forrás: domus 808, 1998. október; szöveg: Maria Bottero (fordítás: mB)
- terv: Zvi Hecker, Micha Ullman, Eyal Weizman, 1996
- Berlin, Axel-Springer Strasse 50
A Talmud minden lapja a biblia különböző korokban keletkezett szövegeinek magyarázatait tartalmazza. A IV. századi Gemara a II. században íródott Mishnát kommentálja, ez utóbbi pedig magát a Bibliát. A középkori Rashi ezek mindegyikét magyarázza, de maga sem kerülheti el a további magyarázatokat – és mindez egy oldalon. Zvi Hecker lindestrasse-i emlékműve ebben a kontextusban olvasandó. Tanúságtétel egy eltűnt épület (az 1938-ban lerombolt zsinagóga) és egy eltűnt közösség mellett. Ebből következően újabb lendületet adhat a Berlini Holocaust-emlékmű vitájának is.
Miféle jelkép állíthat méltó emléket a Holocaustnak? Miféle érzelem? Milyen tárgy képes kifejezni ezt a kimondhatatlan érzést? Roberto Benigni új filmjében (Az élet szép) ezt a kérdést a valóság mesébe való átfordításával válaszolta meg. Ebben a keretben jelenik meg a fia ártatlanságát féltőn óvó apa szerető gondoskodása, a gyermek mit sem sejtő, a valóság felfoghatatlan realitásával szembeni önfeledt játékossága.
Akár a Talmud szövegeiben, ebben az Írásban is az idő több rétege vetül egymásra.
A pusztulást (egyúttal az új életet) a romokon nőtt fák, bokrok jelenítik meg – ezek adják a szövegbeli központozást, szóközöket.
A jelent a Berlini Építésügyi Szabályzat által előírt menekülőút jelenti.
Az Írás, Zvi Hecker munkája emlékmű. Ékesszólóan jeleníti meg az írott szó jelentésrétegeit: az emberi történelem nemzedékről nemzedékre öröklődő ismeretét, az eltörölt, de az írásban továbbélő tudást. A Talmud különböző korokban írt Bibliai szövegek különböző korokban született magyarázataiból áll. Végeredményben az írott szöveg az, ami visszavezetheti olvasóját a nemlétezőhöz, jelentést adva a már letűnt, csak az emlékezet mélyrétegeiben élő valóságnak, így téve jelenvalóvá a hiányt. A Holocaust esetében azonban nem csak egy megszenvedett tragédiáról, hanem egy nép, egy kultúra eltörlésének a szándékáról is szó van. A megszűnés, az írott szöveg mint a múlt és jelen, látható és láthatatlan közti kapocs – ezekből áll össze az 1938-ban, a “Kristályéjszakán” leégett zsinagóga helyén az Írás. A lerombolt épület már nem visszaállítható, hiánya azonban nagyon gazdag jelentéstartalmú: a hiány itt a jelenlét fordítottja.
Zvi Hecker nagyon kevés, de költői erejű eszközzel élt: az egykori zsinagóga fa padjainak helyére beton ülések sorát helyezte el. Az új padok sírkődarabokként, a véletlenszerű vegetáció szüneteivel tagolt sorokként a hiányról beszélő befejezetlen szöveg részei. Ez a szöveg egy égnek küldött imaként jelenhet meg a sírok (sorok) közt sétálók számára.
Az “Írás” gondolata 1997-ben újra felbukkan Zvi Hecker egy munkájában, a Holocaust-emlékmű pályázati tervében. Ott az írott lap megfordul, az emberiség jövőjének történetét hordozó könyv lapjaként – az előremutató, alkotó erők újrafelfedezésének reményében.
(A hely napközben, az irodaház munkaidejében közelíthető meg.)
