• Megosztott lét - írta Várhelyi Judit (az építészfórum cikkének átvétele)

Nemrégiben érdekes statisztikára bukkantam a kommunális életforma elterjedéséről egy japán építészeti magazinban. A cikk szerint rohamosan terjed a “share-house” lakástípus, vagyis a közösségi életmód. A statisztikai felmérés olyan társasházakra vonatkozott, ahol a lakók saját hálószobával rendelkeznek, de közösen használják a lakó- és kiszolgáló tereket, valamint megosztják a házért viselt felelősséget. (A felelősség-megosztás ténye kizárja a statisztikából az egyetemi kollégiumokat és a munkásszállásokat.) Míg 2000-ben mindössze négy-ötszáz ilyen ház volt Japánban, ez a szám mostanra közel húszezerre nőtt.

Miért terjedt el ilyen gyorsan ez az új típusú közösségi életforma?

A lakbér nem indokolja ezt, mert ha kezdetben olcsóbb is volt, mint egy hasonló méretű, privát lakás, ma már az árkülönbség elhanyagolható. A megoldás a demográfia lehet; a városban élők körében a házasság időpontja egyre későbbre tolódik, az átlagéletkor ma nőknél 29.9, a férfiaknál 31.8 év. Tokió lakosságának megdöbbentően nagy része él egyedül — a statisztikai hivatal adatai szerint az egyfős háztartások aránya 42 százalék. A nagyvárosi élet más országokban is gyakran magányos, de a japán társadalmi normák és a hosszú munkanapok különösen megnehezítik az ismerkedést. Ezek után nem is annyira meglepő, hogy a közösségi életforma vonzó lett a fiatalok körében. A legtöbb lakó ugyanis huszonöt és harminc év között van, de az utóbbi években emelkedett a harminc felettiek aránya is.

A lakókkal beszélgetve az is kiderült, hogy a biztonság a legtöbbször emlegetett előny számukra. Ez meglepett, hiszen Tokió a világ egyik legbiztonságosabb városa, de néha valóban hallani arról, hogy egyedülálló nőket megtámadnak és a “share-house” lakóinak közel nyolcvan százaléka nő. Igaz, a nők reagálnak leggyorsabban a divatra is és a helyi médiának köszönhetően a “share-house” tagadhatatlanul divatos lett.

Végül, ismerve a tokiói lakásállomány szűk méreteit és alacsony minőségét, meg vagyok győződve róla, hogy ha nem is tudatosan, de sokak számára a döntő érv a szokatlan térélmény lehet — a lakószobák ugyan aprók, de a konyha üzemi méretű, a nappali tágas és kényelmes, a tetőkert pedig eddig ismeretlen luxust jelent.

A gyakorlat, mint annyiszor, ismét megelőzte a szabályozást, mert az építési törvény egyelőre nem ismeri el ezt a lakóközösségi formát. Ez lehet az egyik oka, hogy egyelőre újonnan nem épülnek ilyen házak, csak lepukkant kollégiumokat és munkásszállásokat alakítanak át. Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy érdemes megnézni ezeket az alapvetően belsőépítészeti megoldásokat is, így nemrég ellátogattam három, különböző méretű házba.

* * *

Ezek közül az első volt a legkisebb és egyben az egyetlen, ami újonnan, kísérleti jelleggel épült. A két éve megnyílt “SHAREyaraicho” a város központi részén, de csendes, tradicionális lakónegyedben áll és összesen nyolcan lakják. Az utcai homlokzat szerepét betöltő áttetsző, műanyag ponyva megelőlegezi a lakók nyitott, befogadó életmódjához tervezett térszerkezetet.

A ponyva egyik sarkát félrehajtva léphetünk be a ház teljes magasságában nyitott előtérbe, ami elválasztja a városi teret a lakózónától és egyben műhelyként is szolgál, ahol a bútorok nagy része készült.

A földszinten még két szoba található és itt, a hátsó traktusban kapott helyet a közös fürdőszoba is. Az első emeleten csak szobák vannak, a másodikon konyha és nappali, valamint, kicsit megemelve, még két szoba. A tetőteraszra külső fémlépcső vezet fel.

A falak fém tartószerkezetre szerelt olcsó, kétrétegű falemezből készültek. A szomszédos helységek közötti hangszigetelés nem tökéletes ugyan, de a födémszerkezet megduplázásával a lépéshang problémája megoldódott.

Ayano Uchimura és Satoko Shinohara a tér és a költségvetés szűk kereteit meghaladva, otthonos lakóházat terveztek, amit az is bizonyít, hogy a két év elteltével még egy lakó sem hagyta ott.

* * *

A két, nagyobb lakóház, amit megnéztem, eredetileg munkásszállás volt. Mindkettőt a Rebita ingatlankezelő cég alakította át. Tsukasa Ono, az átépítésért felelős tervező, aki a két házat megmutatta, korábban Budapesten is dolgozott, így hamar találtunk közös ismerősöket.

Az eredeti épületeket lelakták és a szerkezetük sem felelt meg az új katasztrófavédelmi szabványoknak, így a tulajdonosok örömmel fogadták a Rebita ajánlatát az átalakításra. A két ház eredeti formáján természetesen nem lehetett változtatni, de a szerkezetek megerősítése mellett teljes egészében felújították a belső tereket. A fényképek magukért beszélnek — a legrosszabb lakótelepi élményeimet felidéző terekből nyílt, napos, vonzó környezet vált.

A Rebita jelenleg tizennégy “share-house” típusú házat kezel. Az építészek épületről épületre figyelik, tanulják, hogy milyen közösségformáló térformák, részletmegoldások működnek a legjobban. A cég nem csak a tervezést és kivitelezést, hanem a házak menedzselését is végzi. Megszűrik a jelentkezőket, kezelik az esetleges vitákat, biztosítják az infrastruktúrát, a közös terek karbantartását és takarítását.

A közösségi terek kialakítását az épület adottságai és a környék jellege határozza meg, de közös elem például, hogy a nappali falán hatalmas térkép mutatja a környező utcákat, amire írva, rajzolva a lakók megosztják, ha valahol jó éttermet, üzletet találnak.

“THE SHARE”, Harajuku negyedben található. Ez az a környék, ahová a “share-house” életmód igazán illik, hiszen ki ne akarna egyetem után egy fiatalos, pezsgő, kreatív negyed közepén élni. A környezetnek megfelelően, a földszinten kávéház és rádióstúdió kapott helyet, az első szinten iroda bérelhető, a következő három szinten találhatók a 18-20 négyzetméteres lakószobák és legfelül, az ötödik emeleten a közösségi terek.

A konyha, étkező és lakótér az U-alakú épület egyik szárnyát foglalja el. A különböző méretű és konfigurációjú asztalok lehetővé teszik, hogy mindenki kedve és hangulata szerint használja a közös teret; egy csendesebb sarokban még függőágy is lóg. A korábban kihasználatlan lapostetőn létrehozott kert üdítő oázis a környező utcákon nyüzsgő tömeg után.

* * *

A harmadik ház Denenchofu-ban, egy kellemes, folyóparti kertvárosban fekszik. Összesen 72, egyenként 22 négyzetméteres, egyszemélyes szoba. Az átépítés során a szobák közé új falak kerültek, valamint a folyosóra nyíló ajtók is megújultak, így sokat javult a hangszigetelés. Az építész a földszinti helységeket egy térbe nyitotta össze és megnövelte az ablakfelületeket is, így hatalmas, világos tér keletkezett. A bejáratnál kerékpártároló létesült és az épület körüli, lebetonozott udvart kertesítették. A lapostetőre is kert került, ahol még zöldséget is termesztenek.

A “share-house” mai formájának nem sok köze van a 60-as évekbeli, idealisztikus kommunákhoz, itt nem a virággyerekek álmodnak egy új társadalomról, hanem a társadalmi normákkal konform, középosztálybeli, dolgozó fiatal felnőttek vélik úgy, hogy ilyen formában jobb életkörülményeik lesznek, mintha egyénileg bérelnének lakást. Ennek megfelelően ezek a házak sem avant-garde kísérletek, hanem a társadalmilag felelős építészet trendjébe illő, horribile dictu, sikeres ingatlanfejlesztési beruházások. De egy efféle építészeti trend csak akkor válhat jelentős, paradigmaváltó mozgalommá, ha a felhasználók, az ott lakók jól érzik benne magukat. Nekem úgy tűnt, hogy igen, amit az is bizonyít, hogy a három házban, amit megnéztem, állítólag soha nincs üres szoba. Izgatottan várom, hogy milyen építészeti megoldások születnek majd a jövőben, amikor megkezdődik az új építésű házak tervezése.

Várhelyi Judit