Abban a párharcban, amit az értelem és az érzelem vív az emberi tudatban, egyfajta biztosítékot látok a művészetek állandó és ciklikus megújulására. A műalkotások által ábrázolt valósághoz való közvetlen kötődésre vagy elvont, távoli viszonyra gondolva jutnak eszembe az elő­zőről érzelmeink, zsigereink, emlékeink, vágyaink; az utóbbiról ele­gáns, hideg gondolataink, eszméink, elméleteink. Akármelyik kerül - átmeneti fölény után - vesztett pozícióba, ott is bizton számíthat rá, hogy előző - fénykorában szerzett - érdemeire kell ráépülnie az újonnan előnyre kapottnak, amely átmeneti sikerét éppen annak a többletnek köszönheti, amivel a meglévőt (esetleg akár hanyatlót) képes volt kibővíteni.

Reimholz Péter írása a Magyar Építőművészet 1986/5.-ös számából (kiemelések: mB).

Mostanában egy ilyen váltás korszakában élünk! A modernizmus el­vont formanyelve, kommunikációs technikája lassan átadja, illetve visszaadja helyét egy valóságábrázoló, realista formanyelvnek. Úgy látom, e jelenséggel a kartáihoz ragaszkodó műemlékvédelem nem nagyon tud mit kezdeni. (Csak zárójelben: kaján örömmel használom az absztrakt ­valóságábrázoló jelzőpárt, melyet az amerikai M. Gravestől kölcsönzök ebben a kontextusban, sőt a valóságábrázoló helyett még kajánabb örömmel a realista jelzőt. Ezt a szót, amely az 50-es évek óta szakmánk egyik mumusa, és amelyet éppen napjaink fognak megfosztani pejoratív ízétől. Abban bízom, hogy az a valóságábrázoló eljárás, amelyet ma követhetünk, valóban nem fogja teljesen elfeledtetni a modernizmus évtizedei alatt kiépült reflexeinket, így a realizmusnak ezen új korszaka abban különbözhet bármelyik elődjétől - történelmitől vagy szocia­listától -, hogy az építészet univerzumát, mint ábrázolásának tárgyát, a modernizmus eredményeivel kibővítettnek tudhatja.)

Majd elfelejtettem: tudom, hogy elég sikamlós dolog ez a szóhasz­nálat. Az építészet igaziból nem ábrázoló művészet, kiváltképp ha a többihez, az ábrázoló művészetekhez hasonlítjuk. Nem akar és tud építészeten kívüli dolgokat ábrázolni, viszont az építészetet, mint idő­ben és térben létező, önálló, öntörvényű, önfejlődő és archetípusokra visszavezethető univerzumot, elég valóságosnak lehet tekinteni ahhoz, hogy ábrázolni lehessen. A valóságábrázoló építészet figyelme ide irá­nyul. Ezzel szemben elvont építészet lehet az is, amely az építészet való­ságos univerzumát ábrázolja elvontan, de az is, amely az építészeten kívüli, az építészet valóságához, vagy uram bocsá', bármely valósághoz képest elvont dolgokat (technikai, technológiai, kultikus, antromoporf stb.) ábrázol, akár reálisan, akár elvontan.

Még valamit a rend kedvéért: azért e hosszú locsogás viszonylag magától értetődő dolgokról, mert a valóságábrázoló-elvont kettősség történelmi tapasztalatok szerint a történelmi-modern kettősségének is tekinthető, és mint ilyen, cseppet sem mellékes az építészeti múltun­kat gondozó tevékenység vizsgálatánál.

Néhány évvel ezelőtt egy zártkörű szakmai beszélgetésen, amikor néhány közismert műemlékes építész nemkevésbé közismert munká­jának építészeti poétikáját próbáltam megtudni, beszélgető társaim - maguk az érintett alkotók - azzal hárították el a választ, hogy a műemlékek helyreállítása és a ,,par excellence" építészet nem azonos princí­piumok. A műemlékek helyreállításakor az építész, szaktudását bevetve - úgymond - „lefordítja", hozzáférhetővé teszi számunkra mindazt az építéstörténetet, amit a tudományos munka a mű vizsgálatakor fel­tár. Az építészeti cél ennyi - és nem több vagy kevesebb.

Akkor nagyon elszomorított ez az információ, de később rájöttem, hogy csak tőlünk, többiektől függ, hogy elfogadjuk-e ezt az elkülönü­lést, vagy éppenséggel úgy vesszük a fenti álláspontot, mint egy építé­szeti poétikát, és mint ilyet, tesszük vizsgálat tárgyává.

A megbeszélésen két kérdés izgatott:

1. (Kronologikus inplantációk)

A talált emlékanyagok - bizton állítom - kommunikációs tekintet­ben valóságábrázolók. Az egymásra rétegződött korok dokumentatív, montázsszerű bemutatása viszont nem más, mint merő absztrakció. A műemlékes építész, miközben korokból szedegetett fragmentumok tisztességes, építészetileg mérlegelt konglomerátumát hozza létre, pontosan az eljárással magával kiemeli az emléktárgyat korának (korai­nak) jellegzetes, valóságábrázoló mivoltából, és áthelyezi modernista korunk labilis elvontságra törekvő sávjára. Az elvont, „elegáns" képlet ugyanis a következő: sohasem volt feszültségeket - akár drámát - lehet kifeszíteni stilisztikailag össze nem férő részletek értelmezett összevonásával, vagy valamely domináns alapanyag és a benne, rajta megjelenő szubdomináns rátét, kiegészítés stb. szembeállításával. Eköz­ben viszont a mű egésze - az emlékanyag teljessége - átkerül ezen új, modern, absztrakt elv szolgálatába, - szomorúságomra. Bánatomat még az sem csökkenti igazán, hogy tudom: emlékekben, emlékek méltó gondozásában oly szegény nemzet lévén, méltán próbálunk egy-egy objektumon keresztül egy egész történelmet el-elmondani. Úgy tűnik, hogy az építészeti mű saját műmivoltát veszélyeztethetjük, ha kommu­nikációs képességeit meghaladó üzeneteket várunk tőle!

2. (Didaktikus protézisek)

A műemlékes etika eltilt a hamisítástól. De csak a történelem meg­hamisításától tilt. Nem tilos meghamisítani az épületek ősi, tiszteletet érdemlő alkotóelemeit, pontosan alkotóelem mivoltukban. E szerint az etika szerint lehet kőfalat rabiccal, sörösüveggel, fával imitálni, lehet mérművet fabordával, vaslemezzel helyettesíteni, lehet boltozatot dróthálóból, rézlemezből csinálni. Furcsa.

Abban az időben, amikor a modern építészet száműzte a fegyvertá­rából azokat az eszközöket, melyek a történelmi építészet folytatásá­nak a gyanúját keltették volna, akkor úgy tűnt, hogy illendő viselkedés egy-egy ilyen virtuóz utalás, hiszen nem falat és boltozatot, hanem azok­nak az emlékképét akarták felidézni - hogy úgy mondjam: absztrakt boltozatot, falat, mérművet akartak csinálni. De tovább megyek: logi­kailag bizonyítható, és személyes tapasztalatom is megerősíti, hogy volt idő, amikor a kulisszával megidézett igazi is mély húrokat pendített meg, olyanokat, amiket csak valóságos, vérrel-verítékkel megküzdött épületszerkezetnek szabadna megpendíteni. Mint a bevezetőben is jeleztem, ez az idő elmúlt. Az építészet visszahelyezte jogaiba azokat az eszközöket, melyek - ugyanúgy valóságábrázolók lévén - saját folyamatosságát, történelmi múltjával való összekapcsolását keresik, ezért ezek a didaktikus protézisek és kronologikus implantációk, illetve azok az elvont effektusok, mellyel dolgoznak, épphogy csak birizgálják a húrokat. Persze, ez a kérdés csak akkor fontos, ha az említett eljá­rásokat építészetnek tekintjük. Én a magam részéről nem adnám meg a felmentést ez alól a besorolás alól senkinek, hacsak az elkészült munka alapján nem.

Reimholz Péter