A nemrég felemlegetett Soharóza egy itt megtartott koncertjének köszönhetően ismertük meg az épületegyüttest - amiről a fotók valamennyit, de nem mindent tudnak visszaadni. Az építés ideje a huszadik század tízes és huszas évei, a részletképzés, a tipográfia, az arányok, az anyaghasználat eleganciája és nagyvonalúsága (és egysége) simán Behrens legjobbjai mellé tehető. Gyönyörű, akinek módja van, ismerkedjem meg a házzal! A fotók és a cikk az Index írásának (2007, részletek) átvétele.
>> bónusz: Konkoly-Thege György és Bujnovszky Tamás fotói <<
A terület és a rajta lévő ipari műemlék is az Öböl XI. Kft. tulajdona, az épületek állapota leromlott, a területen építkeznek, így magánember nem teheti be a lábát az egyébként védettként számontartott ipari műemlékbe. Pedig a XI. kerületben, a Hengermalom utca Duna felőli végénél, a Kopaszi gát szomszédságéban Magyarország valószínűleg legszebb ipari emléke áll.
Ipari szentség
A hőerőmű tervezésével azt a Reichl Kálmánt bízták meg a XIX-XX. század fordulóján, aki Buda másik ipari csodáját, az óbudai gázgyárat is tervezte, bár ez a munkája már befejezetlen maradt. Az építész halála után Borbíró Virgil fejezte be a terveket, a vizet a Dunából nyerő, szénnel fűtött erőmű épületeinek megálmodása nagyrészt az ő nevéhez kötődik.
Okrutay Miklós műemlékvédelmi szakember "A Kelenföldi Hőerőmű" című írásában így ír a Verne-regények világát idéző helyről:
a századelő embere "a technikai fejlődést az elemi erők felett aratott győzelemként élte meg, mely szimbólumként leginkább egy erőmű épületében kristályosodhatott ki. Reichl kelenföldi épületeinek hatása erőteljesen képviseli ezt a szellemiséget. A kazánházak, a gépházak, de különösen az áramfejlesztő turbinák csarnoka templomok szentségét idézi. A termeket végigjárva isteni - de legalábbis emberfölötti - hatalom jelenlétét érezhetjük, mely hatást a hol szokatlanul fojtó és feszült csönd, hol a magukra hagyott gépek tébolyult-tomboló zúgása mélyíti el. [...]
A belső terek hálózata a vezénylőterem üvegcsarnokában nyer végső értelmet. A gép - és általa a természet - fölötti hatalmat megszerző ember szentélye ez, ahol a kazánokban hevített gőz nyomása, a turbinák tekercseiben gerjesztett áram feszültsége műszerek adataivá szelídül."
Ahogy közeledik a látogató a kapcsolóterem felé (aminek atmoszféráját Kozelka Tivadar fotói (fent és lent) alapján lehet azért ismerni), úgy növekszik a feszültség. A folyosókból nyíló boxokban némán gubbasztanak a több ember magas szerkezetek, a falakon utcanevek és műszaki feliratok adnak némi támpontot, hogy éppen az áramszolgáltatás mely része mellett haladunk el. Majd egy szűk kétszárnyas ajtón belépve tárul fel a valódi csoda, a kapcsolóterem.
Az ovális opálüveg mennyezetről alig tudja levenni a szemét az ember, a falakon körbefutó lámpák vak füzérei, a feszültség- és áramerősség-mérők, a pultok kapcsolói, a külső körfolyosó ma már moccanatlan mutatójú műszerei mind az ember és technika lázas egységét dicsőitik.
A gyár sorsa bizonytalan, de talán nem reménytelen. Az épületekhez védettségük miatt nem lehet nyúlni, bár ez jelenleg egyben azt is jelenti, hogy állagmegóvás címén sem tesznek keresztbe egy fűszálat se. A két éve még áramot termelő erőművön ez meg is látszik. Ami bíztató, hogy a tulajdonosoknak vannak elképzelései a - kulturális és üzleti jellegű - hasznosításról. Bár konkrét tervek még nem születtek, remélhetőleg húsz év múlva már a környék ékköve lehet az évszázados ipari emlék (2007).
