OMA - Rem Koolhaas
Porto, Portugal, 2005
Hogyan építsünk komoly épületet az ikonok korában? Hogy építsünk középületet - épületet a KÖZ-nek - a piacgazdaság korában? Nosztalgia, sőt: a Modern Építészet utáni nosztalgia nélküli épületet? Európai épületet egy portugáliai helyszínen? (Rem Koolhaas)
Az alapok
A CdM koncepciója egy családi villából alakult ki, amelynek leendő lakói igen sajátos igényeket fogalmaztak meg. Az OMA olyan épületet javasolt, amelyben a család tagjai számára nyitott, de függetlenül megfogalmazott terek kerültek egy tető alá. Ez a megoldás kedvező átlátásokat eredményezett volna azzal, hogy a tényleges, fizikai találkozásra csak a nagy, szinte alagútszerűen kialakított központi térben lett volna lehetőség.
A portói pályázati terv leadása előtt két héttel Koolhaas arra jött rá, hogy a fenti elveket a koncertteremre alkalmazva a kiírók két fontos követelménye is kielégíthető: (1) a CdM legyen az idő nagy részében, azaz az előadások idején túlmenően is nyitott a nagyközönség számára, legyen élő közeg, a látogatókat megragadó építészeti nyelvezettel; (2) a CdM törekedjen a professzionális zenészek körüli képzetek demisztifikálására, alakítson ki közvetlenebb kapcsolatot a közönség és a művészek között. A villa tömegét ötszörösre nagyították, és egy tágas, nyitott kőburkolatú platóra helyezték. Ez a tér szakított a szigorú struktúrájú városi szövettel, új elemként jelent meg Porto város-szerkezetében; egyaránt kielégítve a láthatóság, a megközelíthetőség, a funkció, a jelentés, az élményszerűség - és meglehetős hangsúllyal - a városi morfológia és logisztika igényeit.
Technika - poétika
Hat hónapos kísérletezés után a portugál portland-cement és egy speciális kék, idővel kifehéredő homokkő zúzalékának keverékéből alakult ki a ferde betonfalak színe és textúrája. A két előadóterem határolófalai által meghatározott dőlő síkok adják a külső héj kontúrját. Ez a héj a fő teherhordó és merevítő szerkezet, amit két, 1 méter széles vasbeton fal hord, illetve azok a belső térben öntörvényűen, epizódszerűen - ahogy Cecil Balmond, a szerkezettervező Arup munkatársa fogalmazott - fel-felbukkanó pillérek, amelyek szinte mintha mondani akarnának valamit.
Ezek a nagyon vastag falak határolják a nagy előadótermet, aminek ezen belül alakul ki az akusztikai okokból teljesen független, önálló szerkezete. A cipősdoboz formájú előadóterem kialakításánál a hatékonyság és megbízhatóság volt a cél, a világ legjobb akusztikájú koncerttermeinek tanulságaival. Nagy kihívás volt a két hatalmas (külső) üvegfal. Renz van Luxemburg (a Dorsser Blesgraaf akusztikai cégtől) véleménye szerint egy tér hangzása és építészeti megjelenése között kapcsolat van. Így az OMÁ-val közösen hullámzó felületű strukturális üvegpaneleket fejlesztettek ki, amik a hangot az oldalsó falakra, illetve a színpad feletti részről a közönség felé verik. Ezen túlmenően esztétikai és egyéb szerkezeti feladatuk is van. A terem akusztikája Amszterdam, Boston és Bécs koncerttermeihez hasonló.
Terek - anyagok
A tervet elsősorban a két előadóterem elhelyezése alakította, ahogy ez a külsőről is leolvasható, igaz ugyan, hogy pontos képünk mégsem lehet a tényleges elhelyezkedésükről. A maradék tereket a program által megkívánt egyéb funkciók töltik ki. Az egyes terek típusai és tipológiái a morfológia, az anyagszerűség, az érzékiség, a provokáció és a technikai kísérletek széles skáláját jelenítik meg, ezeket kreatív módon és intelligensen tervezett, az épület legkülönbözőbb térrészein átmenő közlekedők kapcsolják össze. A tervezés során számos plusz teresedés született és kapott jelentést: a bár a nagy előadóterem hátsó ablaka mellett úszik a térben; az étteremhez vezető útvonalon széles terasz alakul ki a főbejáratra nyíló kilátással, az ég felé hatalmas tetőablak fordul.
Nincs hagyományos előcsarnok: "foyer", inkább olyan átmeneti terekről beszélhetünk amelyek vagy körbeveszik a funkcionális helyiségeket, vagy azok részeiként alakulnak ki. Szeszélyes lépcsők, különös szögekben törő terek tűnnek fel és el a távolban, keskeny alagutak, rámpák, mozgólépcsők visznek a legmeglepőbb újabb helyekre.
Az útvezetés nem tiszta; hirtelen bukkan fel a nagy előadóterem látványa, aztán egy nyílás a városképből keretez be egy részletet, nem sokkal távolabb az egyik próbateremben látszik egy kamarazenekar, a VIP helyiségben egy pop-sztár ad sajtótájékoztatót... A külső anyagainak keménységét a belső színei és textúrái ellenpontozzák.
Az OMA tervezőgárdáját lenyűgözte a tény, hogy a klasszikus/hagyományos portugál építészet és kézművesség anyagai és technológiái - a XVIII századi és a XIX század végi kerámiacsempék és aranyműves munkák - a mai napig fellelhetőek (ez utóbbit a nagy előadóterem belső faburkolatánál használták). Feléledtek és friss értelmezést nyertek ezek a régi technológiák. Különböző típusú fém és alumíniumlemezek borítják a közlekedők padlóit és falait, szinte összenövesztve a vízszintes és függőleges síkokat. Természetes és mesterséges fény árad szét a belsőben, nem csupán funkcionális, de dekoratív céllal is. Petra Blaisse szín nélküli függönyöket készített, hogy beengedje, megjelenítse a belső (az aranyvörös falak) és a külső (a nap, a fák) színeit. A függöny ereje a léptékében, a nyitottságában, formálásában, mozgásában, fényáteresztő- és hangelnyelő-képességében rejlik. Koolhaas szerint az épületben semmi nem igazán a vizualitásra épít, minden az épület működésével van valamilyen kapcsolatban, csak ezután válik esztétikává.
Koolhaas esete a kontextussal
Azt, hogy az épületet már a tervezés kezdetekor a Zene Házának hívták, az OMA szinte gyermekien szó szerint értelmezte: ennek a koncertteremnek valódi ablakai vannak, mint a hétköznapi házaknak. A méretük a ház léptékéhez illően extravagáns - amit csak a belülről érez igazán az ember. Ugyanez igaz az épületre: kívülről egyáltalán nem tűnik óriásinak, de a 23.000 m2-nek csak benne kell lennie valahol. Nagy figyelemmel kezelték a meglévő városszövetet. Az épület ellenszegül a környék léptéknélküliségének, a "lábnyoma" ugyanakkor olyan kicsi, hogy mégis jól kapcsolódik a környezetéhez. A megnyitások, ki- és bejáratok, irányított látványok a korábbi pusztaságot ismét a város részévé, urbánus jelentéssel bíró helyé tették. A külsőben a szín hiánya lehetővé teszi, hogy tömeg a városi helyzet legkülönbözőbb színváltozásait szívja magába. A sárgásbarna travertin mintha csak a szemben lévő park burkolatát folytatná. Az OMA nagy örömmel alkalmazott helyi anyagokat és technológiákat, a bútorzat jó része így portugál tervezők hetvenes-nyolcvanas évekből származó munkája. A portugáliai fontosságukat fel- és elismerve a tervező csapat a CdM részévé tette Siza és Souto Moura esztétikai világát, ahogy Koolhaas biztosít róla. Lám csak: Rem Portóban váratlanul kontextuálissá vált.
Jön! Egy Önhöz közeli városban
A CdM városi szituációban, épített környezetben játszik főszerepet, és mint ilyen, egy ikon babérjaira tör. Távolabbról hihetetlen erővel rázza meg (fel) a portói sziluettet. Igaz, a Rotunda da Boavistából a mérete ellenére a környező sűrű, magas fáktól már nem látszik. A valódi nagysága viszont csak az épület belsejében, a legkülönbözőbb terek, útvonalak és hangulatok megtapasztalása során érezhető át. A CdM-nek megvan a képessége arra, hogy az épület körüli csúnya, rendezetlen városrészt gyönyörűen keretezett fényképekké lényegítse; vagy, mint a tetőből kihasított pepita tetőteraszról: képzeletbeli város-sziluetté. A valóságosság furcsa módon mégis megmarad. Delíriumban.
a fenti írás forrása: Casa da Música Porto by OMA - Zé Luís Tavares cikke; Casa da Musica - az arcspace.com rövid cikke; További remek fotók a flickr.com-on; Az OMA honlapja; A CdM honlapja;
ÉPÍTÉSZET (Rem Koolhaas a a CdM-ről)
Ha a tudomány és a művészet harcban áll, mindig a tudomány győz. Az akusztika és építészet küzdelme épp ilyen harc. Hova fejlődjünk egy olyan tradicionális tipológia esetében, mint a koncertterem? Ez a század kényszeresen próbált meg menekülni a "cipősdoboznak" attól az uralmától, amit az akusztikusok (beleértve a miénket is) a tökéletes akusztika kizárólagos garanciájának tartanak. Míg Sharoun Berlinben el tudta kerülni a téglalap alaprajzot, addig Gehry a Disney Hall-nál ismét behódolt a régi prototípus elkerülhetetlenségének. Ez a stabil megjelenés nehezen tehető a kortárs világ részévé. A formával való küzdelem helyett mi a koncertterem és a közönség kapcsolatára összpontosítottunk. A legtöbb kulturális intézmény csak a népesség egy részét szolgálja. A többség csak kívülről ismeri, csak kevesen tudják, milyen is belülről. Azzal, hogy az épületet mint homogén tömeget fogtuk fel, amiből kivonással keletkezik a két koncerterem és a többi kiszolgálórész, egy olyan kivájt tömeget kapunk, ami kívülről épp olyan izgalmas mint belülről. Anélkül beszél a belsejéről, hogy didaktikussá válna; ezzel együtt olyan megvilágításba helyezi a várost, amilyenben korábban soha nem volt.
2006. dec. 16.