Kristin Faurest kétrészes írása az építészfórumon - meglepetésünkre kiemelt példaként szerepel benne a mi  tervezési területünk, a "15. tömb".

Védhető terek 1. - Védhető terek 2. (Budapest)

Ötletszerű válogatás a szövegből:

Clason Point egy két emeletes, gázbeton blokkokból felépített komplexum, amely Bronxban (New York) az 1940-es években épült, rendkívül rossz bűnözési statisztikákkal.

Newman, egy helyi lakosokból álló csoporttal együtt dolgozva a következő tervet készítette el:

• megnövelte a lakosságban a ‘tulajdonosi’ érzést azáltal, hogy a köztér 90%-át felosztotta családok és kisebb család csoportok között felhatalmazva őket az ellenőrzésre azáltal, hogy igazi és szimbolikus lekerítéseket hozott létre. A házak körüli területeket definiálta kerítéssel és szegélyekkel, és a terület egyes részeit átengedte családok csoportjainak, hogy műveljék, fenntartsák és használják. Ez a lépés a meglévő tereket sokkal attraktívabbá és működőbbé tette és az embereknek némi felügyeleti jogot adott egy kis darab földterület fölött, amelyet használni és élvezni voltak képesek.
• csökkentette a projekt területén áthaladó gyalogos útvonalak számát annak érdekében, hogy limitálja a terület külső hozzáférését és egyben fokozza a megmaradt sétányok használatát. Csak azokat a sétányok maradtak meg a használatban, amelyek az egyes lakóegységek előtt haladtak el, ám ezek ki lettek egészítve üldögélésre vagy játékra alkalmas területrészekkel.
• fejlesztette a közvilágítást.
• az épületek külső homlokzatát különböző anyagokkal és színezéssel renoválta.
• csökkentette a generációk közötti konfliktusok számát a lakosok között, a központi köztéren az egyes korcsoportok számára kijelölt és tervezett speciális helyek kialakításával. Ez az új térhálózat magába foglalt egy konzervatív, visszafogott területet az idősek számára; egy görbe vonalvezetésű, ‘lazára vett’ kamaszok számára tervezett területet; és egy nagy, erősen színezett játszó területet a gyerekeknek a terület közepén.

Budapestre vetítve - Védhető terek 2.:

Néhány évvel ezelőtt egy kiterjedt kutatást végeztem a VII. kerület 15-ös tömbjében, amely a Klauzál térrel határos. A 15-ös tömb – amelyet a Kisdiófa u., Kazinczy u., Wesselényi u. és a Dob u. határol – volt a tárgya egy városfejlődést elindító városrehabilitációs projektnek, amely kiterjedt mind az építészeti felújításra, mind pedig a városi zöldfelület növelésére. A helyszín ’80-as évekbeli rehabilitációja magába foglalt egy csomó belső épületszárny lebontást, amelynek eredményeképpen egy 8000 négyzetméteres belső kert keletkezett felújított lakásokkal, a kertben elhelyezett sokféle fával, egy víztükörrel, egy pergolával, néhány cserjével és néhány, meglehetősen elhasználódott játszószerrel. 

(A lakók) nagyjából egyhármada használta napi rendszerességgel, főleg kutyasétaltatás céljából. A lakók nagy többsége soha nem használta a kertet, amelyet veszélyes senkiföldjének tekintett.

A kert nem volt teljesen zárt, néhány ház rendszeresen nyitva hagyta a kapubejáratát és volt egy foghíjtelek is a Dob utca felőli oldalon, amelyet egy igen hevenyészett kerítés zárt le. Ennek eredményeként idegenek egyszerűen juthattak be a kertbe drogozni vagy azzal üzletelni, mivel ami a kertet a lakók számára biztonságos hellyé varázsolhatta volna – azaz a tömbbe zárt ’természet’ – az paradox módon inkább biztonságos környezetet biztosított a bűnözők számára. A kert hivatalosan felosztott területrészei (a rögzített padok hosszú sorai; egy sportterület amit soha nem használtak; egy nagy funkció nélküli terület, amelyet egyedül kutyasétáltatásra használtak) csak fokozták a problémát.

A város és később a helyi kerületi vezetés, amely a területet birtokolta, eddig soha nem vonta be a lakókat a kert menedzselésébe. A 15-ös tömb lakói, az általam vezényelt, reprezentatív kérdőíves kutatások alapján, ahhoz nagyon hasonlóan érzékeltek, hittek és cselekedtek, ahogyan Clason Point lakossága, mielőtt Newman alkalmazta a Defensible Spaces tervét. Például általánosságban elmondható, hogy

• úgy érzékelték az ő hatalmas közös terüket, mint egy veszélyes, ellenőrzés nélküli teret,
• legnagyobb problémaként az őrzés kérdését nevesítették és nem érezték képesnek magukat az ellenőrzésre vagy a nemkívánatos személyek megjelenésének megelőzésre,
• meglehetősen sokan érezték azt, hogy egy kisebb számú család által ellenőrzött önálló épület jobban tud gondoskodni a kisebb kertek felett,
• nem hittek abban, hogy van erejük önmaguktól változást elérni és nem érezték azt, hogy a saját tömbjükön belül összetartó a közösség.

Ezzel elérkeztünk ahhoz a leckéhez, amit nekünk, tájépítészeknek, építészeknek és várostervezőknek, akik „közös” tereket tervezünk, legyenek azok lakótelepek vagy közterek meg kell tanulnunk. Azaz tudnunk kell, hogy milyen közösségnek és milyen funkciókra tervezzük a teret. Hány ember fogja ellenőrzése alatt tartani helyet és mik az esélyei annak, hogy a funkciók tekintetében egyezség szülessen? Ismerni fogják egymást és bíznak majd egymásban eléggé ahhoz, hogy azonosítsák a betolakodót és kiálljanak egymásért? Úgy ítélik-e meg, hogy a hely érdemes a védelemre? A tér terve hozzájárul-e ahhoz, hogy megismerjék egymást és bízzanak egymásban, azaz generál-e a terv egy pozitív folyamat spirált?

Biztonsági szolgálat és kerítések helyett gondolkodjunk egy kicsit többet ebben az irányban. Bárhol tervezünk vagy felülvizsgálunk egy közös teret, tudatában kell lennünk annak, hogy:

• a participációs tervezési folyamat képes a lakosság bevonására,
• a tartós, bejegyzett szervezeti struktúra szintén képes a lakosságot mozgósítani,
• a tér világos, birtoklását jelző lehatárolása jogilag és pszichikailag (vagy ha egy lakótelepről van szó, akkor megfelelő jogi egyezségek útján) biztosítja a terület fölötti lakossági kontrolt,
• egy működőképes, emberléptékű terv lakosokra érzékeny funkciókkal eszközöket ad az egyének és a kisebb csoportok kezébe ahhoz, hogy felelősen viszonyuljanak a kijelölt területekhez.

Mert amikor már az összes betört ablakot beüvegeztük, amikor már minden ablaktörőt megbüntettünk, és mindannyiunk személyes terét teljesen és totálisan megerőszakoltuk rejtett kamerák hadával, akkor még mindig ott marad problémának az átlag alatti, elhanyagolt, funkciótlan, kényelmetlen, vandalizmus sújtotta, intézményi léptékű, barátságtalan közös tereink kérdése, amelyek nem a közösség szükségleteit elégítik ki.