Berlin sziluettjéhez Le Corbusier eredetileg az 1957-es Interbau keretében járult volna hozzá a Tiergarten peremén, de amikor bejelentette, hogy egy 17 szintes, 557 lakásos „lakógépet” szándékozik építeni, a városvezetés úgy találta, hogy érdemes lenne ehhez valami megfelelőbb helyet találni.

Lakómatematika -

Le Corbusier lakó-műalkotása
Sophie Lovell: Living by Numbers, 2003

Valóban nem hétköznapi szituáció: általános esetben a megbízó határozza meg az építkezés helyszínét, az építész pedig elkészíti az ahhoz a helyhez illő tervet. Legalábbis szokatlan, ha végül a megbízó rohangál az általa megbízott építész házának területet keresni. De ha a kérdéses építész az a bizonyos fura-szemüveges francia fickó egy varázslóhoz illő névvel, „a modern építészet mestere” személyesen, akkor az ilyen furcsaságok érthetőek.

Berlin városa már 1957-ben is volt elég okos ahhoz hogy felmérje: ha lehetőség van a portfólióba beemelni egy Corbü-házat, akkor azt nem érdemes elszúrni. Még ha nam is passzolt a Hansaviertel olyan visszafogottabb építészeinek körébe, mint Oscar Niemeyer, Alvar Aalto, Arne Jacobsen and Walter Gropius. Berlinnek ugyanakkor a háború után mintegy 100000 lakás elvesztését kelett pótolnia, a „mesternek” ezért a maga 2000 embernek otthont adó lakógépéhez egy csodás kilátással bíró hegyet ajánlottak fel Charlottenburgban, a náci építészet jelentős alkotásának, Werner March impozáns olimpiai stadionjának tőszomszédságában.

Le Corbusier ajándéka Berlinnek a korlátozott példányszámú unité d'habitation-jainak egyike volt: az öt megépült gigászi lakóépület közül – Marseille áés Nantes után – ez a harmadik volt. Az unité-tervek Le Corbusier régóta tartó, a modern nagyvárosi lakáshelyzetet célzó vizsgálatainak eredményei. Többször (így Berlinben is) sikertelenül próbálkozott az ötleteit makroszinten, teljes városközpontokra vetítve megvalósítani: ezekben a javaslataiban minden régi épületet lebontott volna, a helyükre hatalmas magasházakat – függőleges falvakat – javasolt, bennük az összes szükséges üzlettel, rekreációs lehetőségekkel, körülöttük parkkal. E tervek variációi váltak aztán később világszerte gyűlölt, névtelen lakótelepekké és gettókká. De nem sokkal 1945 után a tiszta, hideg-meleg folyóvizes, központi fűtéses új lakások a modern élet és fejlődés megtestesítői voltak Európában.

Mivel sajnos Le Corbusier városi léptékű elképzeléseire nem kapott megbízást, az ötleteit ezért egyedi „lakógépekbe” sűrítette. Az első unité d'habitation Marseille-ben ígéretesen indult: volt benne óvoda, színház és sportlétesítmények a tetőn, az egyik közbenső szinten pedig üzletek és irodák találtak helyet. A házban 23 különböző lakástípus volt a kis agglegénylakástól a tíztagú családok részére tervezettekig. Ezek az egységek Corbusier „modulor” rendszerén alapultak. A fibonacci számsort és az emberi test „antropometrikus” méreteit figyelembevéve alakult ki a lakótér ideális belmagassága és szélessége, ezek a cipősdoboz-szerű elemek alakítottak aztán a különböző családméretekhez igazodó gazdag variációjú csoportokat. Az épület külső megjelenése világosan mutatja a Lego-szerű építkezést. A „függőleges falu” szellemét hangsúlyozva az egyes szinteket „emelet” helyett „utcáknak” hívják.

Le Corbusiernek a Modulor rendszer és az unité tervek kidolgozása évekbe telt. Így aztán semmi okát nem látta bármi változásnak az „L'Unité d'habitation Berlin” tervezésekor. Sajnos nem számolt a német építési szabályok kérlelhetetlenségével.

Bár az épület pontosan másának tűnik a marseille-inek és a nantes-inek, Le Corbusier az eredeti terven kénytelen volt módosítani a német előírásoknak megfelelően. Emiatt a szintmagasság majdnem egy méterrel megnőtt, ami a tervező szemében a tömeg egyensúlyának tönkretételét jelentette. A homlokzat látszólag teljesen absztrakt mintázata Le Corbusier védjegyének számító színösszeállítással az eredeti Modulor rendszer egyetlen változatlanul maradt eleme.

Még rosszabb, hogy Le Corbusier víziójában olyan erősen élő szolgáltatások, mint az óvoda a tetőn vagy az üzlet-utca a hetediken, soha nemvalósultak meg. Egy játszóteret később alakítottak ki a ház előtti téren, a bejárati szintre pedig beerőszakoltak egy bankot, postát, élelmiszerüzletet és egy mosodát, de le Corbusier ekkor elveszítette a türelmét, és mosva kezeit teljesen elhatárolódott az épülettől. A sors iróniája, hogy a „Le Corbusier” ház a mai napig az ő nevét viseli.

Mindennek már vagy 50 éve. Nem kellett sok idő, hogy a teljes Unité koncepciót minden modern elgondolásával végletes bukásnak tartsa a közvélemény. Az emberek valamiért nem a remélt módon használták. Igaz, 1958-as megépültekor nagy igény volt az új, alacsony bérleti díjú lakásokra, így sok fiatal költözött be. Ingeborg Krause, a ház régi lakója lelkesen beszél a természetesen társaság-kedvelő gyerekek inspirálta erős szomszédi kapcsolatokról, majd hozzáteszi: neki „csak pozitív élményei vannak” az épülettel kapcsolatban.

De ma, 50 évvel később a kis gyereklábak dobogása ritkán hallható a felújított folyosókon, az omladozó, gazzal benőtt játszótér elhagyatottan áll. Az eredetil tervek szerint olcsó bérlakásokat tartalmazó épületet 1978-ban egy magáncég (Präzisa) vásárolta meg, megemelte a bérleti díjakat és az egyes lakásokat elkezdte eladni – elmondásuk szerint 80%-uk már magánkézben van. A tulajdonosok nagy része – és a maradék bérlők (az 1958-ban beköltözött eredeti lakók) - együtt öregedtek meg az épülettel. A gyerekeik közben rég felnőttek és elköltöztek, a helyükre érkezőkelteljesen más szociális szerkezet alakul ki a házban. A Le Corbusier ház új lakóit az azt megtagadó építész reputációja vonzza: fiatal építészek, mérnökök és már kreatív embertípusok költöztek be az építészeti ikonba. A nagy gonddal, Le Corbusier színvilágával és bútoraival dekorált lakásaikat az eredeti formájukba alakítják vissza, a közös gyűléseken mindent megtesznek a közösségi terek eredeti formában való megtartásáért. Az idősebbek nagy gondja – azaz hogy az áruház bezárásával boltba, orvoshoz taxival kell utazniuk, mivel buszmegálló nincs a közelben – a mobilisabb ifjúságot kevésbé zavarja. Ők egy múzeumban élnek – egy műemlékben – és a szomszédaikkal talán az egyetlen közös vonásuk a kiváló kilátás a városra.

Ugyanakkor – különös társadalmi mix ide vagy oda – lehet az épület bár félszáz éves, de úgy tűnik, még mindig működik. A közösségi területek tiszták, graffiti-mentesek, a lakók pedig büszkék a dombtetőn álló lakógépükre.

>>> a térképünkön itt!