Az ELTE BTK 2014 őszén a Trefort-kertben emlékművet kíván állítani egykori oktatóinak, hallgatóinak, dolgozóinak, mindazoknak, akik a zsidótörvények következtében munkaszolgálatosként, koncentrációs táborokban, gettókban vesztették életüket, illetve mindazoknak, akiket katonai szolgálatteljesítés során ért a halál. A megvalósításhoz a Kar valamint az Építész Mester Egylet az ÉME Mesteriskola hallgatói részére Trefort-kerti Emlékműpályázat címmel hirdetett ötletpályázatot, melynek eredményhirdetésére május 14-én került sor.
A nyertes pályázatot az „MM Csoport” készítette, amelynek tagjai:
Bujdosó Ildikó, Lukács Eszter, Szigeti Nóra, Fajcsák Dénes, Roth János, Szabó Levente építészek, az ÉME Mesteriskola XXII. ciklusának hallgatói és mesterei, valamint Albert Farkas szobrászművész.
Csatlakozó cikkek:
- „Együtt jártak a falak közé”- interjú György Péterrel, elte.hu;
- Saját emlékművet állít az ELTE a második világháborús halottainak - hvg.hu;
- Észrevétlen emlékezés (pályázati anyag) - tervlap.hu;
A pályázati leírás (forrás: tervlap.hu):
Pályaművünket azokhoz az emlékművekhez, köztéri beavatkozásokhoz érezzük közelállónak, amelyek nem mindenáron kifejezni akarnak valamit, nélkülöznek mindenfajta narrativitást és heroizmust, amelyek többféle olvasatot megengednek és amelyek szinte észrevétlenek. Ilyennek tartjuk a Gunter Demnig által alkotott „botlatókövek” koncepcióját, Jochen Gerz „Láthatatlan emlékmű tere” projektjét, vagy Jochen Gerz és Esther Shalev-Gerz által közösen tervezett, 1986-ban megvalósult harburg-i Antifasiszta emlékművet is.
Véleményünk szerint egy közösség múlt iránti felelőssége nem hárítható át emlékművekre. Az emlékezés 70 évvel ezelőtti, az egyetem saját történetének is részévé váló tragédiájára, időben olyan távoli, egymással összefüggő és egymástól független eseményekre való utalást kell jelentsen, amelynek elősegítése az egyetem mai polgárai számára nem történhet központosított és egyértelmű üzenettel, narratívával. Megengedő emlékműre van szükség.
Tervezett jelünk egyszerre hatalmas (csaknem 250 m hosszú), és szinte lehetetlenül kicsiny (alig 1 cm magas). Kifejezi az egyetem történetének e korszakhoz kötődő unikális és drámai veszteségét, de nem helyezi azt nap mint nap a mai egyetemi polgárok elé. Az emlékezésre való érdeklődést, nem direkt, és jól látható elemmel, hanem az érdektelen szem előtt láthatatlanul maradó jellel, jelrendszerrel szeretnénk felkelteni. Nem konkrét helyet, hanem inkább lineáris folyamatot, az egész kerten végig vonuló totális jelet szerettünk volna elhelyezni, amelynek elemei viszont tárgyilagos, leíró jellegű tartalommal bírnak.
Emlékművünk az épületek homlokzatán valósul meg, a falakkal való egybeépülés, szervesülés, kifejezheti az együvé tartozást, deklarálhatja, hogy az egyetem azonos saját történetével.
A monumentális lépték és a rejtözkődő méret egyszerre volt szempontunk, ezért beavatkozásunk nagyságát a meglévő fugák kb. 10x10 mm-es mérete adja. A járófelület síkjától cca. 150 cm magasságban lévő vízszintes fugát tisztítanánk és mélyítenénk ki úgy, hogy a bronz anyagú csíkok ablaktól ablakig toldás nélkül behelyezhetőek legyenek. E csíkokba kerülnek beütésre az áldozatok nevei és a legfontosabb adatok. A nevek nem alfabetikus, vagy időrendi sorrendben kerülnek fel a jelre, hanem véletlenszerűen, egyszerre kifejezve az áldozatok elkülönülő, személyes tragédiáját is.
A lényeg tehát a folyamat. Nem elsősorban ünnepélyes keretek között felavatható, évente egyszer koszorúzható emlékművet javasolunk (noha koncepciónk erre is lehetőséget ad). Sokkal inkább olyat, amely folyamatában – a kutatások eredményeit követve – épülhet, egészülhet ki, ugyanakkor befogadása és megértése is folyamatszerű lehet. Az emlékmű értelmezése (közelmenés és lehajlás az olvasáshoz) egy-egy név megkeresése a szemlélő személyes emlékező aktusát feltételezi.
