Az alábbi szöveg hozzászólás Ekler Dezső: Makovecz történetei - vázlat építészetének olvasatához című cikkéhez, de mivel az építészfórum - pardon: epiteszforum.hu - új arculatával egyúttal a hozzászólások kereshetősége-linkelhetősége is megváltozott (értsd: megszűnt), így már csak a magam számára is kiemelem az ottani szöveget - hátha másnak is érdekes lehet. (A fenti link a számomra jobban olvasható régi építészfórum-formátumra mutat - a hozzászólás kibányászott linkje ez.)
A témáról ma délután (december 4.) volt egy beszélgetés a FUGA rádióban, Rózsa Péter műsorvezető Sulyok Miklóst és engem kérdezett Makovecz Imre életműve kapcsán - valamikor valahogy biztosan meghallgatható lesz az archívumukban:
>> fugaradio.net.
Közben az adás meghallgatható (60 p.) - az archívumból kereshető elő dec. 4 dátummal:
A fenti szövegben érdekesnek találtam és tulajdonképpen ismerősként üdvözöltem Ekler Dezső megállapítását a 80-as évek utáni irányváltásról. Ezt a váltást én a kilencvenes évek elejére tettem volna, amikor személyesen is a Makona közelébe kerültem egy rövid ideig. A sevillai expó és a növekvő számú nagyobb megbízások időszaka volt ez, szemmel látható jelei (ahogy a cikk is jelzi) a tornyok megjelenése, a szimbolikus nyelv erősödése voltak.
A saját megfogalmazásom erre a változásra azonban némileg más volt mint a fenti szöveg használ, ami összefüggött személyes tapasztalataimmal: a Makonában akkor készült a Kékszakállú díszletterve (napirenden voltak annak megvalósíthatósági, szállíthatósági korlátai (zsinórpadlás) - emlékszem Makovecz egy örömteli felkiáltására: "Gyerekek, itt mindent lehet! Nincs szerkezet, nincs statika!"). Az ekkori és ezutáni épületeken megjelenő szimbolikus nyelv, a megidézett homlokzatrészletek, az egyes építészeti elemek halmozása (Sevilla), azok lényszerű megjelenítése (Stephaneum, Siófok), a kiállítás- vagy erősen szimbolikus-szakrális tartalmú épületek (Sevilla, Kakasd) az iménti élménnyel és asszociációval felkínálnak a „szimbolikus térhasználat” mellé egy másik szót is: díszlet.
A fenti épületek egy emelkedett, sokszor szakrális térhasználat díszletei, ha nem is mindig kitüntetett bejárási útvonallal (Sevilla), de tengellyel, szimmetriával, lényszerű-szimbolikus formahasználattal – az ünnepnapok gazdag, több rétegben olvasható díszletei ezek tehát, amelyek viszont nem akarnak és nem is nagyon tudnak mit kezdeni a hétköznapokkal: a kevésbé emelkedett funkciókkal, a nem tervezett irányú megközelítésekkel és nézetekkel, a lehetséges bővítésekkel-átalakításokkal, az idő erodáló hatásával… Különös: a világ teljességét megfogni kívánó életmű csak egy parciális világról vesz tudomást, a világ másik fele azonban nagyon is jelen van, helyet kér és folyamatos konfliktusokat jelent: fenntartás, hőszigetelés, bevilágítás, átalakítás, részletképzés...
Elemi erejű megtapasztalni az építészet által felkínált teljességet egyes épületekkel találkozva – így például Zumthor bregenzi Kunsthausa esetében: a térarányok, a tömeg egésze, a felület plasztikája – de a betonfelületek zsaluzása, ennek összefüggése az üveg álmennyezet méretrendjével… az ÉPÍTÉS fogalmának teljes vertikuma, csodálatra méltóan magas szellemi ÉS fizikai minőségben. Ünnepi tér - de úgy ünnepi, hogy az életet magát, a hétköznapot emeli fel, s szenteli meg – ha úgy tetszik.
Makovecz Imre csak az ünnepeknek épít, az épületei így nagyon nehezen értelmezhetőek a hétköznapok felől – a koraiak formai homogenitásuk miatt fogadnak be nehezen összetettebb funkciókat (Ekler fogalmazásában: „Az embernek az az érzése, hogy Makovecz térkoncepciója nem alkalmas összetettebb épületek komponálására.”), a szimbolikus térrel kísérletező házainak díszletvilága az épített környezetében inkább meglepő, idegen – díszletszerű. Hogy emiatt-e vagy sem, de ezek az épületek részletmegoldásaikban sem túl kidolgozottak: az építés drámája ritkán (és az együtt-dolgozó munkatárstól függően) ajándékoz csak meg aprólékosan végiggondolt, az épület egészét átható idea nagyszerűségéhez méltó részletekkel (itt is egy személyes emlék: Pakson a templom ágasfáit végigszántó véső nyomainak mesterséges fával való kitöltése a villanyvezeték elrejtésére).
Kérdés hogy ez a fajta díszletszerűség hogy él meg az időben – hogy él meg építészetként? Hiszen míg egy ceremoniális helyzetben a „nem könnyű hozzászokni”, az „elveszíti tájékozódóképességét”, vagy a térbeli narratívák „ellenünk fordítása” (a fenti cikk fogalmait felhasználva) alkalmanként értelmezhetőek lehetnek, a hétköznapok felől viszont szinte csak zavaró olvasatuk lehet. Ugyancsak egy személyes élmény: a Stephaneum nézőteréről a színpadra lépve a lábam elé néztem egy pillanatra (lépcső), majd mikor a következő lépéshez újra felemeltem a tekintetem, úgy kellett hirtelen megkapaszkodnom valamiben hogy le ne zuhanjak: a színpadrész ferde oszlopai, megdöntött tere minden biztos tájékozódási pontot elvett (az ezzel a világgal meglehetős konfliktusban levő, a színpadhasználathoz szükséges reflektorokat hordó fém állványzat ebben a környezetben már egyenesen komikus látvány volt – állapítottam meg az egyensúlyomat visszanyerve). Rossz volt ott és akkor abban a térben állni.
A makoveczi életmű hosszú távú értékelése szempontjából így számomra nem csupán a történetírás szempontjából fontos az idő kérdése, hanem olyan szempontból is, hogy melyek azok az elemek, amik állják s amelyek nem az idő: az átalakítások, a „hétköznapok használatának” teljesen természetesen jelen levő próbáját.
