Ha a művészek fociznának, akkor elmondhatnánk, hogy Dzsudzsák Balázs Dagesztánba igazolása után már tényleg nem maradt magyar világsztár. Moholy-Nagy László az utolsók egyike volt, aki úgyanúgy meghatározó ember tudott lenni a Bundesligában, Bauhaus-színekben, mint a teljesen más amerikai bajnokságban, és hiába halt meg 65 éve, a sportértő közönség ma is csettint, ha a nevét hallja. Művelt szurkoló polcáról, Buenos Airestől Chicagón át Mahacskaláig, nem hiányozhat legalább egy Moholy-Nagy-album. (Az index cikkének átvétele)

Ha New Yorkban azt mondod, Puszkasz, nem biztos, hogy fognak annyian bólogatni meg hüvelykujjat az égnek bökni, mintha moholynagyoznál. Az egyre ijesztőbb fociallegória lezárásaként mondjuk ki: a Bauhaus a dizájn FC Barcelonája, és a Bauhaus-középpályán Moholy-Nagy és Breuer Marcell volt a magyar származású Xavi-Iniesta-duó. 

Moholy-Nagy tényleg szuper- sőt világsztár, de nem a könnyen szerethető fajtából. Az a baj vele, hogy túl sokmindennel foglakozott, a fotón, festészeten, szobrászaton, filmezésen, dizájnon, tipográfián, díszlet- és jelmeztervezésen át az elméleti alapvetésig és tanításig, mindenben kormeghaladó, de minimum érdekes volt, de egyikben sem derűs vagy könnyen érthető, inkább egy kissé rideg, és mindent megpróbált megmagyarázni. Ezért van az, hogy meccs után a végén mindig Man Ray-jel mentek el a csajok.

Moholy nagy fotói akkor a legjobbak, amikor a szigorú, néha egyenesen konstruktivista szerkezetet a való élet apró, vicces elemei ellenpontozzák, mint az anconai vasbetontábla esetében, ahol először fel sem tűnik, hogy a hatalmas, fenyegető téglalapon két, hülye rumcájszkalapot viselő cigány álldogál, vagy a Chateau de Sarraz kertjében készült képen, ahol csak lassan esik le, hogy a feszes kompozíció részét alkotó téglalap valójában egy kerti mosogató, amiben egy gyerek vízicsatázhatott, mert lábas-hajók úsznak a felszínén.

A magyar közönségnek azért a filmek jelenthetik az igazi revelációt, mert a bemutatottak jó része frissen retusált vagy itthon soha be nem mutatott munka. Én kiállításon szinte soha nem ragadok le a monitor vagy a vászon előtt, itt egy órát töltöttem lelkes bámulással. A Benyomások a régi Marselles-i kikötőből fergeteges, szép és szórakoztató 9 perc, a London-közeli állatkert vasbeton épületeinek bemutatása vicces, de a legérdekesebb az 1932-ben, Berlinben forgatott Nagyvárosi cigányok, ami a világvárosban élő lókereskedők életét mutatja be. Kiderül belőle, hogy a cigányok már akkor is imádták a hipszterruhákat, a cigit, az ordibálást és a nők közötti hajtépős verekedést, viszont - irigylésre méltó módon - igazi, mesebeli, lóvontatású cirkuszkocsikban laktak.

Aki még nem látott élőben Moholy-Nagyot, az ki ne hagyja a kiállítást, már csak a filmek miatt sem!