Építészet: MiAS Arquitectes 2007
Josep Miàs, Silvia Brandi, Adriana Porta, Maria Chiara Ziliani, Andreu Canut, Carles Bou

forrás - és sok sok további kép: ArchDaily;

Mikor a Barcelonai Építészeti Iskola hallgatója voltam (Barcelona School of Architecture - ETSAB), nagyon sokszor szóba került a tengerparti terület, a Barceloneta. A később eltűnt éttermek a tengerparton, a keskeny utcák, a lerobban lakások, a teraszokon száradó ruhák, az üzletek, az iparosok műhelyei – és az emberek, akik folyton csak beszélnek, beszélnek, gyorsan és hangosan.

A projekt lehetőséget adott arra, hogy most már célzottan menjünk vissza, utunk tehát nem a szórakozást célozta, hanem a hely megismerését. Célunk volt annak felkutatása, hogy hogy foghatóak meg a hely minőségei, és miképp fogalmazhatóak meg a tervünk számára.

A pályázati szakaszban César Manrique fantasztikus halát, gyerekeknek készült rajzait felhasználva készítettünk kollázst, remélve hogy ezek kifejezik az itteniek derűjét: az életkedvüket, az energiájukat, a nélkülözések ellenére meglévő elkötelezettségüket.

A vásárcsarnok mindig is a környék összetartó ereje volt, egy landmark, néha egészen titkos, csak a helyiek által ismert hely. Ez a fajta városi sűrűség kell hogy jellemezze a tervnek is, az épület világos viszonyítási pont legyen Barcelonának ebben a sarkában.

Igazán meglepő utólag visszanézni az építkezés közbeni fotókat: az egyes darabok, ennek az állatnak a bordái, csontjai a környező utcákon keresztül érkeztek meg végleges helyükre. Az állat mára a katonai rigorózussággal tervezett városszövet foglya, nincs esélye a menekülésre.

Az új szerkezetek út elárusítóhelyeket teremtenek, de nem érnek le a földre, hanem a régi szerkezetről függenek – nem valóságosan, hiszen a régi és az új sehol nem támaszkodik egymásra, inkább valami mímelt egyensúlyban vannak. A bezárt, megszelidített állat ebben a térben vonaglik, egyfajta erőszak hatására, a meglévő szerkezet emléke és az új forma ambíciója közti valóságban. Kitekeredik, visszatekeredik, és új felfedeznivaló tereket kínál fel.

Azt gondolom sikerült a csarnokot újra a környékhez kapcsolni: a belső térből érzékelhetőek a környező épületek ablakai, és ez fordítva is igaz. A vásárcsarnok, a piac felfogható a város: a szomszédság, a boltok, a bárok kiterjesztéseként.

Szeretném, ha az épület – azon túl, hogy piac –, része lenne a környék nagyszájúságának, szemtelenségének, hogy kapcsolódjon Barcelona (különleges, életteli) karakán karakterű részéhez, amit valamiért úgy hívnak: l’Òstia.