Jean Nouvel
Páris, 1994
Nouvel a Cartier alapítvány számára tervezett épülete egy transzparencia-gyakorlat, illetve egy újabb kísérlet a külső és belső közti határok lebontására.
(Zsófi az utcavonal továbbgondolásának lehetőségein gondolkodik.)
Erre pusztán egy üvegfalakkal bíró „doboz” nem lett volna elegendő: a falakon ugyan át lehetne látni, de kint és bent határa egyértelműen meghúzható volna. A Cartier alapítvány épületénél Nouvel az üveget túlvitte a doboz oldalain, önálló üvegsíkokat tett az épület kertjébe, de az üvegfalat még a tető fölé is több méterrel túlnyújtotta. A telehatárt, az utcavonalat az épülettömegtől teljesen különváló üvegsíkokkal jelölte ki.
Ennek a különleges méretű üvegfalnak az (egyik) indoka egy ünnepelt, 200 éves libanoni cédrus, amit még Chateaubriand (1768-1848) ültetett, és amit most „két, kaput formázó üvegsík keretez”.
Barbara-Ann Campbell nagy lelkesedéssel ír az ebben megjelenő gondolatról:
Az épület üvegsíkokból álló homlokzata túlnyúlik a mögöttes szerkezeten, elmosva a határokat és lehetetlenné téve a zárt tömeg érzékelését… A fával kapcsolatban is összezavarodnak az érzékeink: kint van, vagy bent? A fák így inkább egy transzparens kerítés, semmint egy elhatároló fal mögött állnak, és az épületbe integrálódnak a kilállítótér 8 méter magas eltolható üvegfelületeivel, amiket nyáron elmozdítva teljesen lemeztetleníthető a szerkezet, megmutathatók a pillérek. Ezáltal válik lehetővé, hogy a kiállítótér átfolyjék a parkba – és viszont. Az épület az ég, a fák és mindezek tükörképeinek számos egymásbacsúszó nézetét vetíti egymásra. Nouvel és csapata arra tett kísérletet, hogy palackba zárják az üvegsíkokkal körülvett kert misztériumát, titkát.
Mindezt a hátsó homlokzat elegáns részletképzése egészíti ki: stílusos, a kertre megnyitott irodaterületek, amelyeket a külső homlokzaton, kábelek és huzalok nélkül, csendesen és méltóságteljesen sikló liftek szolgálnak ki.
Jean Nouvel az épületről egy interjúban:
Egy épület tervezésekor hogy kezeli a városi szövethez való kapcsolatát?
Az az építészet, amelyik nem lép kapcsolatba a környezetével, félmunkát végez. Minden épületemben a hely, a „helyzet költészetét” szeretném megvalósítani. A Cartier Alapítvány épülete továbbfolytatja a sugárút vonalait, de kétértelműen jeleníti meg a falat, ami tartozhat az épülethez is, fel is hívja a figyelmet a cédrusra; és az épület bár nagyobb mint a környező házak, mégis tiszteletban tartja a helyi városi léptéket.
A transzparencia visszatérő motívum az építészetében. Mit fejez ki?
Ez a kérdés az anyag kérdése. A mai kor feladatai az anyagszerűség kérdése körül forognak. Tudjuk, hogy a láthatatlan birodalmában néhány nagyon alapvető dolog történik. A transzparencia nem pusztán azt jelenti, hogy keresztüllátunk valamin. A transzparencia az üveg nevű anyag használatát jelenti, ami talán az egyetlen anyag, ami fénnyel változtatható. Azaz az üvegen egy előtte megjelenő fényforrás tükröződést okoz, hátulról jövő fény esetén viszont eltűnik. Ez az anyag lehetővé teszi az idő pilanatainak, a nap vagy az évszakok változó fényeinek megragadását. Az Alapítványnál az időszakos kiállítások átalakítják az épületet, elgondolkoztatják a járókelőt. A By Night kiállításon teljesen sötét volt, a tre nature alkalmával teljesen átlátszó volt, Issey Miyake pedig egy hatalmas kijelzővé alakította. Minden alkalommal történik valami, ami megváltoztaja az épület természetét és ami összefüggésben van a használatával.
September 29th, 2006
