Györgyivel beszélgettünk ma lakáshasználati kérdésekről, aminek során az "előszoba" hívószóra jutott eszembe egy filmrészlet - nem mintha kiemelten az előszobához mint olyanhoz lenne köze, de egy nagyon kedves jelenet egy nagyon kedves filmből, és ha máshoz nem, hát az "együttlakáshoz" azért kapcsolható.
A mondott jelenet a fenti kis szegmensben 2:00-körül 1:02.00-nál kezdődik: a hódoló Leliát szeretné elvinni egy partira, de a lány igen keményen és módszeresen szivatja, két vele együttlakó testvérének (és az egyikük menedzserének) többé-kevésbé aktív közreműködésével. A szivatás nem is annyira a srácnak szól, mint inkább Lelia aktuális állapotának - pár nappal korábban törték össze a szívét, és most szúr ahol ér. Mindenesetre látható élvezettel és nagyon bájosan teszi - remek (színész)nő, és a rendező Cassavetesnek köszönhetően nagyon élő, nagyon eleven jeleneteket látunk.
A jelenet vége felé, a legkínosabb pillanatban megérkezik a szívösszetörő is... Aztán kapunk még egy kis csipkelődést az utolsó percekben is.
Cassavetes filmjei improvizációnak hatnak, pedig jobbára részletesen megírt szövegkönyvekre épülnek. Szabálytalan képsorai az élet és figurái változatosságára és kiszámíthatatlanságára reflektálnak.
Korszakhatárt jelentő műve a New York árnyai, mely a metropolisz sűrűjéből emel ki néhány alakot, hogy rajtuk keresztül mutassa meg az amerikai nagyváros életének egy szeletét, a bujkáló rasszizmus és a társadalmi visszásságok valóságát.
(Kultúra.hu)
John Cassavetesről igen-igen sokat tudnék mesélni - de ehelyett (ha sok a szabadidőnk) - olvassuk a Wikipédia bejegyzését, vagy a róla szóló remek könyveket.
Cassavetes filmjeiben gyakran félreértik az improvizáció szerepét. Bár Cassavetes nem csak hagyta, de bátorította is színészeit a rögtönzésre, az viszont csak nagyon ritkán fordult elő, hogy teljes jelenetek improvizáció eredményeként születtek volna. A jellemző inkább az volt, hogy a színészek a próbákon a rendező vázlatai alapján kezdtek rögtönözni, Cassavetes aztán ezek alapján írta át az adott jelenetet.
Vagy nézzük meg ugyanennek a filmnek egy másik (az előzőekben látottakat megelőző) jelenetét, ami ismét Lelia kis (egyébként ismétcsak gonosz és bájos) fricskájával indul (fent 32:00 körül) - hogy aztán a végére komorabb irányt vegyen.
(a jelenet nyitószituációja (29:16), hogy egy novelláról beszélgetve a pasas azt mondja hogy szerinte nem lenne életszerű hogy valaki megcsókoljon egy vadidegent. Erre válaszolja a lány, hogy ő éppenséggel el tudja képzelni...)
A filmtörténet 20 legjobb jazz-zenéje
(6.: Shadows, 1959. - forrás: Taste of Cinema)
John Cassavetes a jazz-mozi atyja: a filmjei sok esetben épültek a színészek improvizációira, akik csak a vezérfonalat és az irányt kapták meg, így elegendő terük maradt a szabad önkifejezésre.
A Shadows (New York árnyai) faji feszültségeken keresztül mutatja be a beat-generációt. A zenéhez a rendező először Miles Daviest szerette volna megnyerni, de mikor megtudta hogy a Columbiához szerződött, a jóval „függetlenebb” zenészt: Charles Mingust kereste meg.
Mingusban és Cassavetesben sok volt a közös. Invenciózus zsenik voltak, jazz-zenészeknek és színészeknek vezettek workshopokat. És kibírhatatlan karakter volt mindkettő, diktátori hajlamokkal. A közös munka nehézkesen ment, a használható anyag Cassavetes elmondása szerint „nem volt több egy percnél”. Sok adekdota keringett a felvételekről.
A leghíresebb a Mingus és a rendező közti fizetési megállapodásról szól. A jazz-mester nem kért pénzt, csak annyit akart hogy valaki takarítson ki nála, mert mindent összeszartak a macskái. Mikor aztán meglátta a kitakarított házat, annyit mondott: „Ilyen környezetben nem tudok dolgozni, túl tiszta.”
A végső zeneanyagnak végül csak részei származnak Mingustól, a többi a zenésztársak: Danni Richmond és Shafi Hadi munkája. Sikeres volt-e vagy sem, Cassavetes és Mingus együttműködése film- és zenetörténeti mérföldkő, ami ajtót nyitott egy improvizatívabb és intuitívabb világ felé.
(A Mingus által a filmhez képzelt zene például a Nostalgia in Times Square című darab*.)
lásd még:
- Mingus, Cassavetes, and the Birth of a Jazz Cinema (pdf) - in: The Journal of Film Music, 2009;
