A tér és az építész
- Az Unité d'Habitation tetőterasza (Hermann Hertzberger: Space and The Architect, 80. old.)
- Marseilles, Franciaország; Le Corbusier, 1946-52
Az először Marseillesbe, majd Nantesbe, Berlinbe, Friminybe és Breybe tervezett Uniték mögötti gondolat egy önálló, csak függőlegesen megvalósuló lakókörnyezet. Ennek értelmében magába foglal egy (sajnos csak a napjainkban működni kezdő) bevásárlóutcát és a tető aktív használatát. Ezekkel az elemekkel az Unité szinte egy hatalmas tengerjáró képét mutatja, emiatt tűnik mellette minden más társasház kiherélt, céltalan struktúrának.
A marseilles-i Unité teteje egy hajó főfedélzetét idézi, kis különbséggel: ez itt a teljes lakóközösség (és néhány kíváncsi építészeti-turista) pihenő-kikapcsolódó területe. Ezen a tetőn távol a város zajától csend, szinte földöntúli atmoszféra uralkodik, a lakókat – különösen a gyerekeket – kis pancsolómedence vagy a napozás lehetősége vonja a bűvkörébe, mint valami távoli árkádiai tengerparton.
Bámulatos ahogy ez a csupa-beton tájkép (színes üvegmozaik burkolatot csak a néhány kiemelt hely, így a medence és környéke, a nagy térplasztikák és szobrok kaptak) milyen szelídséget és nagyvonalúságot képes sugározni.
Ez a tetőfelépítmény Le Corbusier hasonlóan nagyszerű magánházainak tetőkertjein kívül (az első az 1923-ban épült Maison La Roche) aligha hasonlítható bármihez is. Vannak persze világszerte használható tetőkertek, ahol ezt a klíma lehetővé teszi, de ezek kivétel nélkül a magánszféra részei. Itt tehát a közösségi tér egy új típusa valósult meg – a magánkézben levő és fenntartott kertek nagyvonalúságával, de ezúttal egy teljes lakóközösség használatában.
Minden léptékben leolvasható az építész azon szándéka, hogy minden alkotóelemet egyszerre tegyen szobrászi és funkcionális elemmé: a pancsolómedence széles, lekerekített peremei a gyerekek általi használatot sugallják, a rendkívül mély beülők biztonságot sugallóan ölelnek magukhoz, a szabadon álló íves falak mögött átöltözésre alkalmas hely alakul ki, a ferdén emelkedő felületen minden irányban akadálytalan a kitátás a tetőt határoló extrém magas parapetfalak felett.
Mindezen „bútorok" és azok térbelisége a figyelmet a forma hívogató természetére terelik, amit Le Corbusier teljes természetességgel tesz a hely kiinduló gondolatává – megelőzve a szobrászi formálási szándékot. A rajzasztala felett nagy kép: ennek a beton tájképnek a legendásan idilli fotója függött, ami egyfajta mérföldkő is volt a számára: egyfajta remény naiv megtestesülése, amivel élesen áll szemben napjaink szinte cinikus hit-hiánya abban amit az építészet az embereknek jelenteni képes.
Az Unitéhez hasonló függőleges lakóegyüttesekként megfogalmazott épületek időközben építészeti és urbanisztikai jelenséggé váltak, amelyek építészek újabb és újabb generációinak figyelmét keltik fel, azzal a folyamatos aggodalommal, hogy vajon lehetséges-e egyetlen épületet egy városrészként megvalósítani. Az igazán forradalmi ugyanakkor az a gondolat, hogy a tető itt egy alternatív földszintként és közösségi kertként jelenik meg, és hogy ezt a tetőt olyan eltéveszthetetlenül sajátosan lakja be építmény-szobraival, hogy teljesen elnyomja azt az érzést hogy egy másik, jóval nagyobb épület tetején vagyunk.
Bár az Unitét autonóm formája és elképesztő mérete visszavonhatatlanul elválasztja a környezetétől, a hangsúlytalan földszint életet hoz a felfelé félúton levő bevásárlóutcába, de különösen a tető egy táj minőségével ruházza fel. Ha megaformaként táji környezetben foglalna helyet, mint a római vízvezetékek vagy Alfonso Reidy lakó-megastruktúrái, maga a tárgyszerűsége veszne el. Túl nagy lenne mostani formájában, de talán túl kicsi is.
