Az alábbi írás a Mozgó Világ 2001/1-es számában jelent meg, illetve olvasható Déry Attila A forma visszaszerzése című kötetében (Terc kiadó, 2002). A szöveg a Siklós Mária tervei alapján akkor frissen megépült ház kritikáját nem az épület minőségéhez, hanem a feladat súlyához méri. Izgalmas szellemi kaland az elemzés felkínálta út: a vizsgálódás komolyan veszi az épületet, koncepcióját, részletképzését, eszközrendszerét és korrekt, szinte szárazon tárgyilagos elemzéssel szedi darabokra.

A rendkívül alapos írás eleje nemzeti színházaink történetét veszi sorra, a második fele ("Lássuk tehát, miféle színházunk lesz") foglalkozik az azóta a Duna partján álló új épülettel.

Déry Attila: Nemzeti színházaink

• A teljes szöveg itt olvasható - alább néhány kiragadott részlet, kiemelések tőlem;

(...)

Az épület elhelyezése és tájolása – e téves döntési folyamat végeredményeképpen – nagyon karakteres formáival együtt sértődöttséget fejez ki: a közönséggel, az építészettel és a maga korával szemben. A dac gesztusa ez a ház, meg a kényszeré; ritka pillanat építészetünk történetében, hogy ekkora építmény készüljön közcélra, csak azért is, társadalmi és szakmai egyetértés nélkül, sőt annak ellenére. Ha megépül, lesz egy újabb színház Pesten, amelyet a népszáj talán “nemzetinek” hív majd, de a közönség ferencvárosinak gondol, és csicsás vaudeville-nak érez. A közvélemény a hivatalosan adagolt hozsannázás után visszalép majd a társasjáték nyitó lépésére. Ismét lesz egy olyan nemzetink, amelyet a szakma és a nagyközönség ideiglenesnek tekint, a színészek szakmailag megfelelő nemzetit igényelnek stb. Vajon mikor lesz a következő pályázat?

Ami történt, tekinthetjük egy zsákutcába kényszerített hozzáértő tervező tragédiájának, aki megragadta élete kínálkozó lehetőségét, amelyből rosszízű kényszer lett – és akihez legszívesebben odamennék, hogy megkérjem, ne folytassa; legalább arra gondoljon, amit ugyanerről az épületről ő mondana, zsűritagi, kritikusi minőségben –, de tekinthetjük egy olyan ember művének, akinek képességeit meghaladta a kormánybiztosi szerep. Száz év múlva doktori értekezések tárgyalják majd az 1987-es pályázatot, és azt is, hogy utána “történelmileg” szükségszerű volt-e, hogy sok jó megoldás után kiválasztottuk e mintakönyvi rosszat. Azt mondhatják majd, hogy az építészet – és nem a minősége – tükre a hatalmi és társadalmi viszonyoknak. Tekintélyelvű hatalom éppúgy építtethet jó házat, ahogy tekintélytagadó demokrácia rosszat. Igaz! Az építészet történetének tanulsága az is, hogy a teljes vagy csaknem korlátlan önkényuralom kiváló alkotások sorát hozta létre, miközben a demokrácia hajlik a középszerűség felé. Ám igazán jó építőművészeti alkotás – mint mindenféle művészeti alkotás – akkor jó, ha tükrözi a korát. Ez az épület pedig erre nem alkalmas; ez egy demokráciában antidemokratikusan létrejött épület. Rettentő nagy baj, hogy ez e ház lényege; ettől érezzük sértődöttnek, ettől ilyen zavaros. Ezért hiányzik az épületből a szervező erő, a magasabbrendű logika, amely minden jól sikerült épületnél elégtétellel és jó érzéssel tölti el a szemlélőt; jó házat azonnal át lehet tekinteni, és meg lehet érteni… Ezért érezzük e ház formáit túl soknak, provokatívnak, öncélúnak. Paradoxonokat kedvelők azt is mondhatják; ezért szimmetrikus, ezért olyan bejáratra komponált, régi vágásúan középületszerű…

Persze mondhatja erre valaki: az a lényeg, hogy felépült. A többi nem számít. Tévedés! Egy épület – és különösen egy középület – nem csupán a rendeltetésszerű használat tárgya, hanem megépítése gesztusának emléke. Csaknem másfél évszázada egy lelkes fantaszta Pesten Vigadót épített, egyetlen főhomlokzatra komponált, látványos, ámde alig használható épületet, amelynek szeszélyes és romantikus formáit a klasszicizmus kiegyensúlyozottságához szokott közönség idegenkedve fogadta. Mégis mint közpénzből, közóhaj szerint emelt építményt a közvélemény magáénak – sőt közismert külföldi példákat feledve nemzeti stílusúnak is! – tekintette, hibáival együtt. A Vigadó keletkezése körülményeivel együtt épült be a nemzet tudatába, és ezeknek emléke azóta is e házhoz fűződik. Nem mindegy tehát, milyen módon és milyen körülmények között építjük fel új nemzeti színházunkat. Az áldatlan ellenségeskedés oktroj gesztusa kapcsolódik-e hozzá avagy a közóhajé.

bónusz: itt sem tudom kihagyni Reimholz Péter egy szarkasztikus javaslatát (Az építészet nyilvános cselekvés, Építészfórum, 2000. december 18. - kiemelés tőlem):

E hiba (mármint a nemzeti "színház-építmény" megépülte - mB) azonban a jövőben könnyűszerrel korrigálható, ugyanis a dunaparti zöldterületben úszó - jelenleg a város közvetlen közeli pontjaihoz kötődni nem tudó, öntörvényű, a kontextust tagadó, a város e pontján meglévő és keletkező determináló erőihez se szervesen, se szervetlenül illeszkedni nem tudó - mint hallom eredetileg a Városligetbe tervezett - színház-építmény szerencsére lehetővé teszi azonban azt, hogy az eredetileg RRT.-ben elfogadott 27 m magas, az utca vonalakon és a Dunapart felé is a telekhatáron emelt kerettel körülépítsék, és ezzel mind városrendezési, mind építészeti hibáit megjavítsák. E keret - nem tehetek róla a csernobili "szakofág" jut eszembe róla mindig, mely a környezetet szennyező anyag lefojtásának eszköze volt egy szörnyű korban és lett szimbóluma minden otromba kényszer-cselekvésnek - egy olyan térsort zárhatna önmaga és a színház építménye közé, mely szűkössége miatt úgy értékelné át a színház építmény térbeli hatásmechanizmusát, mint a középkori katedrálisok mellett szorongó lakóházak, melyek ugyancsak nem engedik egyszerre átlátni az évszázadok alatt megszületett hatalmas épületet, hanem annak csak egyetlen piciny, de csodásan kimunkált részét engedik egyszerre látni és érteni. Modern korunk e szarkofágot építészeti gonddal úgy alakíthatná ki, hogy rávezessen, hogy a várossal összekössön, hogy méltóképpen előkészítsen, hogy mellékfunkciókkal gazdagítson, hogy ott-tartózkodásra, egész napos kulturálódásra, kommunikációra, műélvezetre késztessen ( befektetők pénzéért persze, és nem gobbi-forintokért felépítve).

Az építmény és a keret közötti apró terekben színészek szobrai emlékeztethetnének a múlt megbecsülésére, másutt sokkal tárgyilagosabban a színházat övező építményben színészek lakhatnának, a földszinten varrodák, fodrászat és műhelyek tehetnék gazdaggá a helyet. E mikroterek és vendégstruktúrák jóvoltából talán az építmény homlokzatainak anyaghasználatának takarékossága is megbocsáthatóbb lenne, átcsoportosítva a pompát az erre amúgy is áhítozó belsőtéri "eklektikára".