Ludwig Mies van der Rohe
Av. Marqucs de Comillas, Barcelona, 1929
A modern mozgalom letisztult formái, az áramló terei, a lehatárolatlanság, a szűkszavúságában is tökéletes formálás teszik a barcelonai pavilont megkerülhetetlenné.
az épület ismertetése az AD Classics sorozatban
Less is More
Mies eszköztára minimális: néhány fal, nyolc pillér, üvegfalak és két medence. Ezeknek az elemeknek a rendszere, egymáshoz való viszonyuk, az önmagukon túlmutató rendje hihetetlenül gazdag, áramló, mozgásra, bejárásra hívó térbeli rendszert hoz létre. Kint és bent: hol a határ?
A kis alapterület ellenére térbeli helyzetek rendkívüli sokaságával találkozunk, anélkül, hogy a pavilon elveszítené integritását. Nyitott, fedett-de-nyitott, fedetlen-de-lehatárolt, zárt-de-átlátható...
A térbeliséget tovább gazdagítják az épületben megjelenő kontrasztok: a monumentális lábazat a pehelykönnyű tetővel; a tömör kőfalak és a transzparens üvegsíkok kettőse, vagy az öntörvényű, szabadon komponált falak rendszere és a terhet viselő pillérek feszes rendje.
A Barcelona-pavilon is alkalmat nyújtott a tervezőjének egy klasszikus bútordarab, nevezetesen a Barcelona-szék bemutatására, amely a Barcelona zsámoly és asztal, valamint a Tugendhat-karosszék és egy gombozott borkanapé társaságában annak az öt schinkeliánus darabnak a körébe tartozott, amelyet az építész 1929-30-ban tervezett.
A hegesztett és krómozott acélvázas, gombozott, borjúbőr kárpitozású Barcelona-szék ugyanolyan tökéletes egységet alkotott az egész pavilonnal, mint Rietveld piros-kék széke a berlini kiállításra tervezett szobával.
Kenneth Frampton a következőképpen beszél az épületről:
A korabeli fényképek jól mutatják szavakban ki nem fejezhető térbeli és anyagbeli kétarcúságát. A képeken jól látható, hogy bizonyos tömegbeli eltolódások olyan csalóka felületek, mint például a zöld üveg válaszfalak révén jönnek létre, amelyeken tükörképként jelennek meg a fő határoló síkok. Ezek a csiszolt, zöld tinoszi márvány felületek az üvegfal függőleges króm tartóbordáinak csillogását tükrözik vissza. Hasonló játékot mutat a textúrával és a színekkel a belső válaszfal csiszolt ónix felülete (Wright központba helyezett kéményblokkjának megfelelője), valamint a fő teraszt és hatalmas tükröző medencét szegélyező hosszú, szürke mészkőfal kontrasztja. A mészkő fallal szegélyezett medence szélfodrozta vízfelülete eltorzítja az épület tükörképét. Ennek ellensúlyozására a pavilon oszlopokkal és az üvegfal osztásaival tagolt belső tere zárt udvarban végződik, ahol fekete üvegfelületekkel határolt tükröző medence található. A medence felett és mozdulatlan vizének tökéletes tükrében Georg Kolbe Táncosnőjének mozdulatlanná merevedett formái - és tükörképe látható.
E finom esztétikai kontrasztok ellenére az épület tartószerkezetét mindössze nyolc szabadon álló, kereszt alakú pillér jelenti, melyek a lapos tetőt hordják. Ez a szabályos szerkezet és szilárd, szürke mészkőlábazat a Schinkel iskola hagyományát idézi, amelyhez Mies később visszatért.
Az eredeti, 1929-es pavilont az épp kibontakozóban levő Nemzetközi Stílusra tett hatalmas hatása ellenére a barcelonai világkiállítás utáni évben lebontották, miután senki nem akarta megvásárolni a német államtól. A Barcelonai Városi Tanács ugyanazon a helyen, eredeti formájában építtette vissza 1981 és 1986 között.
2006-10-03 20:22
