• A film többi része (sajnos 10-perces darabokban) itt megnézhető!

Fantasztikus, rég látott filmbe szaladtam bele tegnap este a Duna tévén: a képernyő elé az a nosztalgia és kíváncsiság vitt, azaz az a halvány emlék, hogy a félig-meddig dokumentarista eszközökkel is dolgozó, amatőr szereplőket is mozgató film az egykori általános iskolámban* (Nagyberki), az akkori, részben engem is tanító tanári gárda egy részének közreműködésével készült. A nosztalgikus emlékezés helyett azonban egy abszolút eleven, másfél órára a székbe ragasztó élményt kaptam, elképesztően hiteles karakterekkel, nagyon visszafogott eszközrendszerű rendezéssel - egy valódi, igazi filmélménnyel.

A film, a (2012-ben Kossuth-díjas) Dárday István és Szalai Györgyi rendezte Jutalomutazás a profi oldalról is remek résztvevőkkel van megtámogatva: operatőre az azóta Oscar-díjas Koltai Lajos volt. Ez a profizmus (értsd: hozzáértés, tudás, érzékenység) nyilvánvalóan szükséges volt ahhoz hogy a film az amatőr szereplőkkel ennyire zsigeri, közvetlen, hiteles legyen. Választ is kaptam ezzel a néhány hete bennem motoszkáló kérdésre: vajon lehet-e Magyarországon olyan spontaneitással, természetességgel, keresetlen eszközrendszerrel filmet csinálni, mint amilyenek Ken Loach filmjei (Barátom, Eric; Szesztolvajok). Jelentem: lehet, olyannyira, hogy a '74-es készítési dátum ellenére a film egy cseppet sem poros: nagyon is életteli, személyes, zsigeri.

• Mozi vagy anti-mozi? - 1982-es interjú a rendezőpárossal;

Forgó Anna, járási úttörőtitkár váratlanul azt a megtiszteltető értesítést kapja, hogy egy úttörőt jelölhetnek angliai jutalomutazásra. Megindul a keresés mechanikus gépezete a feltételeknek megfelelő, 13-14 éves, jótanuló, fizikai dolgozó gyermeke, valamilyen hangszeren is játszani tudó jelölt keresésére. Végre egy falusi iskola lázas sietséggel előállítja Balogh Tibit, aki ítéletük szerint megfelel a feltételeknek. A mezőről, a munkából becipelt szülők föl sem eszmélnek, máris írásos engedélyüket adják az úthoz. Tibi anyja azonban végül visszavonja beleegyezését.

Érdekes, hogy míg egyes megszólalások az akkori rendszer kritikájának tartják, addig számomra a dolog - elsősorban a fantasztikus szereplőgárdának köszönhetően - egy sokkal általánosabb, mélyebb üzenetet hordoz: hogy tudja egy beállt közösség, egy sok éve kialakult természetes világrend feldolgozni a változást, az újat, az idegent; s ebben az újban mennyire (nem) értik meg egymást a határ két oldaláról egymásnak üzengető felek...

A forgatás során csak a szituációkat határozták meg, a párbeszédeket azonban a szereplők saját maguk alakíthatták. A módszer kulcsszava a hitelesség volt, mégpedig egyszerre szociológiai és emberi hitelesség. Ez az elem, az emberi tényező teszi ezeket az okos, higgadt és megnyugtatóan eseménytelen dokumentarista filmeket ma is elevenné. A Jutalomutazás megdolgoztatja nézőjét, mert a moccanatlan felszín, a rövid párbeszédek mögül váratlanul villan elő a sorsok, figurák feszültsége. A főszereplő fiú alig beszél néhány mondatot, igaz, nem is nagyon kérdezik. Miközben szülei egymást győzködik, ő csak átsétál az udvaron, szótlanul rugdossa a port. Nem szól közbe, neki itt nincs szava. Osztálytársainak sem kommentálja a történetet. Az események csak úgy megtörténnek, és leginkább az arcokból, tekintetekből olvashatjuk ki, melyik szereplő hogyan éli meg a történetet. Vagy nagyon formálisak a helyzetek (a magyar dokumentarizmus igencsak jeleskedett a bürokrácia ostoba labirintusának, mechanizmusának feltárásában), vagy a belső, kimondatlan érvek döntenek el mindent. A hitvesi ágyban félszavak, mély pillantások, simogatások ,,vitáznak", érvelnek a cirkalmas körmondatok helyett.

Egyszerű történet, nem drámai nagyjelenetekre épül, hanem tétova gesztusokra, ellesett pillanatokra, szótlan egymásranézésekre. Dárdayék nem ítélkeznek és nem ironizálnak. Nem karikírozzák a bikkfanyelvet beszélő, darabos, ügyrendek és irodai rítusok közé szorított hivatalnokokat, és nem adnak igazat az iskolázatlan, a fiút a falu határain túl kezdődő idegen és ismeretlen világtól féltő szülőknek sem. (Beszélő, 1998)

*a filmben az iskola még a régi kastélyépületben van, én nem ide, hanem már az újonnan épült (a nyolcvanas években átadott) épületbe jártam, a tanárok közül viszont tényleg volt közös - az egyik jelenetben konyakot kínáló göndör szőke hölgy például az osztályfőnököm...