Szemelvények az építészfórum összefoglalójából:

Mi indokolja a budapestihez hasonló rendezvények megtartását - természetesen a büfében történő szabad fogyasztáson kívül? Éppenséggel a büfé jelentőségét nem szabad lebecsülnünk, hiszen itt történik meg az, ami az interneten bajosan: a személyes kontaktus, ami a konferenciák kétségkívül felbecsülhetetlen hozadéka. Az előadóktól is ezt várja a közönség: a személyes hozzáadott értéket, azt a plusz értelmezést, gondolatiságot, amit a virtuális felületek már nem bírnak el. Épp ezért ez a beszámoló is az elhangzott gondolatokat ismerteti a tervek részletes bemutatása helyett – azok a mellékelt linkeken tanulmányozhatóak. A magyar előadók prezentációi gondolatiságuk folytán emelkedtek ki a mezőnyből.

A sort Jens Thomas Arnferd dán építész, a koppenhágai Vandkunsten iroda vezető tervezője nyitotta, aki imponáló egyszerűséggel vallott az építészettel kapcsolatos filozófiájáról, és ehhez az iroda tervei méltó illusztrációt adtak. Az építészetet love storynak nevező tervező a happy end zálogának a részletek szépségét tartja, amellyel a roppant egyszerű gondolatok, ötletek alapján megszülető minőségi épületek elcsábítják a használókat. Az európai kultúra felelősségétől áthatva intett arra, ne feledjük, hogy a Föld gömbölyű, a globalizmusban ne ellenséget, hanem lehetőséget lássunk. Az északi népek irigylésre méltóan egyszerű, céltudatos, nagyzolástól mentes szemléletének fényében mindez nemhogy nem tűnt eretnekségnek, hanem a bemutatott tervek – egy torpedóüzem átalakítása luxuslakásokká, vagy egy 5x5-ös kubusokból sakktáblaszerűen felépített szociális lakótelep – láttán az egyetlen követendő útnak látszik. A többször is visszatérő motívum: az épületek udvarán álló almafa illusztrálja az iroda hitvallását: az építész feladata, hogy épületével megköszönje az életet, és visszaadjon a természetnek valamit abból, amit kapott. Terveivel kapcsolatban többször is hangoztatta: mindez nem világraszóló szenzáció – mégis, a konferencia talán leghitelesebb építészeti produktumait láthattuk.

A konferencia filozofikus sztárépítészetének ellenpontjaként értelmezhető a finn Jenni  Reutermunkássága, aki két hölgy-társával (Saija Hollmén, Helena Sandman) együtt afrikai projektek megvalósítására tette fel az életét. Nem túlzás ezt állítani, beszámolója komoly elhivatottságról tanúskodik – bár eddig csak egy projektet sikerült realizálniuk. Az ő előadása – talán a téma, talán a tervezők személyisége miatt – hasonlóan elmélyült elemzését adta a bemutatott néhány projektnek, mint a magyar építészek bemutatói, és azt látszott sugallni: a kevesebb néha valóban több. A nagyszabású épületek után a dísztárcsákból kialakított szellőzők, a sörösüvegből képzett ablakszemek, az újrahasznosított fémből készült nyílászárók, a biogáz (emberi trágya) használata az építészet egy más szegmensét mutatták fel, ami azonban nem kevésbé fontos, és talán fontosabb tanulságokkal szolgál Magyarország számára, ahol a szegénység szintén nem elméleti probléma. Azzal, hogy a Szenegálban megalkotott Women’s Centerrel az ott lakó asszonyoknak nem ajándékot adtak, hanem az ő aktív részvételükkel valósították meg a projektet (az épület vörös színét például ők választották), elérték, hogy hála helyett a saját teljesítményük felett érzett büszkeség hassa át az épület használóit.

Az építésznő bemutatott egy európai projektet is, ahol már valóban az elvont – bár ugyanakkor északi módra gyakorlatias alapokon álló – filozófia dominált. Egy snow-shownak nevezett rendezvényre, képzőművészek közreműködésével készült hatalmas utcai jég-lampionjainak eredetijei valódi, konzervdobozba öntött jég-lámpások voltak.