Még a kilencvenes években adták ki ezt a könyvet, aminek ma futottam bele egy papírfedeles utánnyomásába - s amit ajánlani volnék bátor Önöknek (ez az amerikai borító, a magyar nem tetszett).

Remek könyv, remek olvasmány, és az élvezetessége és élményszerűsége mellett igen vicces, ráadásul a fordítás is egészen kiváló. Elvileg a világ megismerhetőségéről, modellezhetőségéről szólna, de sokkal gazdagabb, izgalmasabb ennél. 

Úgy tűnik, sokan nem értették meg a könyv célját. Sokan csak a címig jutottak el. Ránéztek a három szóra — Gödel, Escher, Bach — és ha tudták, hogy ki volt ez a három ember, akkor azt mondták magukban: ó, ez a könyv a matematikáról, a művészetről és a zenéről szól.

A Gödel, Escher, Bach — mint már nagyon sokszor elmondtam — az Én szóról szól. A tudatról. Arról, hogyan alakul ki jól elrejtett, alig ismert mechanizmusokból a gondolkodás. Arról, hogy nem csak a gondolkodás, hanem az én és az öntudat is megkülönböztet minket más bonyolult dolgoktól. Arról, hogy az önhivatkozás megértése milyen segítséget jelenthet az öntudat magyarázatában, és hogyan jelenhet meg egy napon az öntudat nagyon bonyolult szerkezetekben, például számítógépekben. Annak a megértésére törekedtem, hogy mi az én, és mi a lélek. Az öntudat csupán drótokon áthaladó elektronok eredménye.

A kicsit "matematikusabb" fejezetek között vidám párbeszédeket találunk Akhilleusz és a Teknős között, akik néha áthívják a barátaikat is, hogy zenéről, művészetről, a teázásról - vagy akármi másról - beszélgessenek.

Itt lehet olvasni róla, és a könyvesboltba kell menni megvenni (jó vastag, szerencsére).

Itt pedig egy vicces rész belőle (hm, azért vannak ennél viccesebbek is): Szonáta szóló-Akhilleuszra.