"A kiemelt jelentőségű pesti dunaparton az egyetlen olyan újabb korszakból származó épület, amely feltűnés nélkül igazodik a meglévő beépítéshez. Tervezői mindezt anélkül érték el, hogy átvették volna a régi házak eklektikáját vagy a két világháború közötti évek korai és szolid modern stílusát utánozták volna. A két építésznek sikerült a régihez illő egyedi hangot találnia a homlokzatok tagolásával, a nyílások rendjével és arányaival."

(Dr. Ferkai András épületismertetése, Budapest építészeti kalauz)

A gépemen találtam ezt az alant következő régebbi saját írásomat - Simon Mariann egy kurzusára készült 2002-ben. Nagyon nagy megbecsülésnek örvendő ház, ezért érdekelt mélyebben: a homlokzatának nívójával azonos szintű-e az alaprajzi, térszervezési megoldása? Talán adalék lehet a történeti részhez, ki tudja.

Tanulságos, hogy míg vizsgált épületünk által a város, de a 60-as évek magyar építészete is egy seb példaértékű begyógyításával, egy finoman igazodó homlokzattal lett gazdagabb, addig - a homlokzaton kívül – az épület nem képes a környezetével való párbeszédre. Ennek oka talán az, hogy két lovat kíván egyszerre megülni: egyszerre próbált meg gesztusokat tenni a száz évvel korábbi beépítés és reprezentativitás, valamint a (harmincas, negyvenes évek óta jócskán megváltozott) aktuális lakásigényeknek megfelelni. Az egyforma, kis lakásokat igénylő kor épülete így hiába próbál homlokzatával igazodni; igazodása csak felszíni, egy kétdimenziós síkra szól.

Ezért aztán nem vesz tudomást egy sor olyan dologról, ami ugyan nem anyagi, nem mérhető, de mégis legalább annyira az építészet része, mint a szép arányok vagy a finom tömegformálás. Így az épületből a formai arányosság mellett hiányzik a funkcionális, térbeli, kapcsolati arányosság. A még éppen (talán jól) használható terek mellől hiányoznak a jól működő, egymásba kapcsolódó, egymást feltételező térsorok. A példaértékű részletmegoldások mellől hiányzik a hangsúlyozottan egységre törekvő, az épületet mint egészet kezelő gondoskodás – ennek híján a ház jól és kevésbé jól sikerült megoldások egymás mellettisége csupán.

A Széchenyi rakparti épületnél tehát a historizálás reprezentativitásának, hierarchikus felépítésének a modern részekből való építkezésével, anyagszerűségével, funkcionális szemléletével való összeházasítása legalábbis vitatható eredményt szült. Az egyes részletek maguktól értetődő igényessége (még ha azok egymással nem is feltétlenül vannak beszélő viszonyban) ugyanakkor olyan erény, amely a hatvanas években – és sajnos napjainkban is – ritkaságszámba ment - megy. A kettős identitású épület „szebbik” arcával fordul a város felé – abba a dunaparti utcaképbe illeszkedve, ahonnan a szemlélők döntő többsége vele kapcsolatba kerülhet. Hibái ellenére ha másért nem, hát ezért örömmel vegyes irigységgel (is) tekinthetünk Molnár Péterék munkájára.

*

(Apróság, de hátha érdekes: tekintve hogy nem egy kortárs épület szaklapban való ismertetéséről van szó egy tőlem függetlenül dolgozó fotóssal, így próbáltam arra törekedni hogy a (saját készítésű) fényképek is párhuzamban legyenek a szöveg mondandójával: emeljenek ki, kritizáljanak, vagy legyenek akár ironikusak. Érdekes, hogy az építészeti kritikában-sajtóban mintha csak az épületet a "legjobb oldaláról" bemutató fotó volna ismert és használatos. Kár.)

A teljes szöveg itt letölthető (pdf), de megtalálható az Éptöri tanszék honlapján is vicces képkettőzésekkel.