Herman Hertzberger a színházakról

2015. január 29. 01:05 - mB

epidauros_1.jpg


Színház

theaters_cover.jpg1995 nyarán Görögországba utaztam. Jártam már ott korábban is, de soha nem adatott meg hogy láthassam Epidaurosz híres színházát. A legutóbbi utazásomnak már ez volt az egyik célja. Viszont ahogy megérkeztünk oda ahol lennie kellett volna, képtelenség volt rátalálni. Kutatva pásztáztuk a környéket valami színházszerű után, de csak az útjelzőtáblákra hagyatkozhattunk. Tekintve hogy a színház a táj természetes formáját követi, hogy egy hegyből vájták ki, nincs valódi 'tömege'. Egy műemlék - sans extérieur. A sokk ettől csak még nagyobb: egyszer csak ott találtuk magunkat a közepén, együtt, egy valódi közösségi élmény részeseként. A különös az, hogy az érzés akkor is jelen van, ha alig néhányan vagyunk ott: az építészet hatása.

A színházak általában, de az Epidauroszi színház különösen, azt mutatják meg számomra, milyennek kell lennie az építészetnek, mi is az építészet lényege: hogy az emberek egy csoportját időlegesen közösséggé formálhatja. A színház egy építészeti archetípus.

A TÉR ÉS AZ ÉPÍTÉSZ (Space and the Architect) című könyvemben az Epidauroszi színházat egy egyiptomi piramissal állítottam szembe, ha úgy tetszik az abszolút emlékművel, ami maga ’a tömeg’, egy erős, nagy hatású forma, viszont nem mond semmit a használatról. A színház és a piramis úgy viszonyul egymáshoz, ahogy a köztér viszonyul egy épülethez. Az a feladatom, hogy nyilvános tereket hozzak létre, színházakat.

http://www.archined.nl/uploads/pics/HH3_01.jpg

Az életem célja voltaképpen – ahogy én látom – hogy minden épületem színház legyen. Így talán érthető, miért tervezek olyan szívesen iskolákat: szinte kiáltanak a színházi megközelítésért. Az iskolák változatos, nyüzsgő élete nagyon alkalmas a dramatizálásra. Alakítható az élet intenzitása, interakciók generálhatóak az emberek között. A hétköznapi élet elrejtett érzései a színpadon kimutathatóak, hétköznapi érzések – mint például a szerelem – hatalmassá nőnek. Ez a fajta felerősítés érdekel igazán.

Város

Mindezen folyamatok belül zajlanak le, a belsőben. Egy színház, egy tér, egy közösség - a lényeg az elhatárolás és az átlátszóság közötti egyensúly. A színház kívülről eggyé válhat a környezetével, legyen az természeti környezet mint Epidauroszban vagy akár egy város. Nagyon örömtelinek találom ahogy a színházaim, mondjuk Hágában és Udenben beolvadnak a városi környezetükbe.

Hágában a Spui úton levő színházkomplexumot majdnem lehetetlen megtalálni pusztán a színházra utaló ismertetőjegyeket keresvén. Tudni kell hogy ott van, tudni kell hogy megbújva a városszövetben van egy olyan hely, ahol az ember egyszer csak ott találja magát, ahol bizalmas társasági események történhetnek - egyáltalán nem úgy mint az Anton Philipszaal-nál és a Danstheater-nél az utca túloldalán. (...) A talált kontextusra válaszolva a színházam íves homlokzatot kapott, hogy egy kicsit több teret vájjon ki annak a meglepően nem-holland templomnak és visszaállítson valamit annak centrális helyzetéből. Ilyen esetekben a város az első, a színháztervezésnek ilyenkor ezt figyelembe kell vennie.

(...)

Az előcsarnok

Ahogy említettem, mindig célom volt hogy mindegyik színházat a városba olvasszam. Ezt nem pusztán a pontos elhelyezéssel és a részletek környezethez igazításával érjük el; biztosítani kell a téri folyamatosságot is. Ez legjobban a Spui úti színháznál érhető tetten. A bejárati szinten a járda teresedéssé szélesedik, ami fölé félig egy lakóegység, a projekt egy másik alkotóeleme nyúlik. Ez a tömeg-kiharapás az utca és a nagy előcsarnok között folyamatos átmenetet biztosít, természetesen vonzva be a látogatókat. Az előcsarnok, az előudvar folytatásaként maga is tartalmaz egy területet, ami körül a közönség fesztelenül csoportosulhat/gyűlhet.

A "látni és látszani" nem csak az előadóteremre vonatkozik, de különös hangsúllyal az előcsarnokra is. Az emberek egymás miatt mennek színházba, nem csak az előadások miatt. Gondoljunk csak a Garnier által a 19. században tervezett párizsi Operaházra: a bejárattól az előterekig vezető monumentális lépcső légtere akkora, mint maga az előadóterem! Manapság az előcsarnok nem csak kiszolgálja a színháztermet, de éli is a saját életét. A repülőtereken a vásárlásokból befolyó pénz legalább annyi, mint magából a repülésből, de a múzeumok legnagyobb bevétele is a kereskedelemből származik, így a színházi előcsarnok is hamar egy párhuzamos gazdaság helyszínévé válik bárral, önálló eseményekkel, kiállításokkal, fogadásokkal. (...)

hague_foyer_3.jpg

Egy jó előcsarnok titka a tagoltság. A tagoltság és hogy látsszon a többi színházlátogató. Mindent látni kell, találkozni kell ismerősökkel vagy akiknek be lehet mutatkozni és kell hogy legyenek olyan helyek ahol ezek megtehetőek. A színház a látvány tere, ahol a látás élménye megünnepelhető. Ez a tér különböző módokon tagolható - ezt tulajdonképpen csak az utóbbi években fedeztem fel. A munkámat sokáig nagyon erősen befolyásolta Aldo Van Eyck. Mindig ragaszkodott a "helyek" fontosságához. Számára az építészet a helyek formaadása volt, ez tőle tanultam és gyakoroltam évekig. Vredenburg tökéletes példája annak amit "egy csomó helynek" hívott. Nem csak a színháztermet alakítottuk ki téri túlburjánzásokkal, de az azt körülvevő előtereket is. Így ha valakit szem elől tévesztünk a szünetben, soha nem találjuk meg többé. Aldo elégedett lehet! A halála után aztán ez a hatásgömb elmúlt és elkezdtem felfedezni a teret. A "hely-készítés" volt abban az időben építészként a kézjegyem, azután csatlakozott ehhez a térhez való szenvedélyem.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://tarsas2010.blog.hu/api/trackback/id/tr827118125

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.