Stone River

2011. október 27. 17:17 - reekaa_p

Jon Piasecki nevéhez fűződik a new york-i erdei ösvény. A köveket saját kezével egyenként faragta ki, illesztette össze, szállította a helyszínre. Szerinte a munkába fektetett energia, figyelem és türelem a részletekben mutatkozik meg igazán.

 

Mindezekre fény derül a szünet utáni videóban, további gyönyörű képekkel és munkaközi fázisokkal kísérve. 

 Az ösvényre egyfajta landscape artként tekintek, rengeteg év tapasztalata áll mögöttem, amit a természet megfigyelésével töltöttem. Az inka kővel dolgozom már jó ideje, ez az én 'egyszemélyes' kutatásom. Az út egy meglévő kőfalhoz vezet a fák sűrűjén keresztül. Ha végigsétálsz rajta talán a falnál csalódottnak érezheted magad, hogy semmit nem kapsz, sőt talán útközben sem, ez csak egy lehetőség, hogy érezd magad körül a természetet, hogy újra a részévé válj. A lényeg a kultúra és a környezet találkozása. Ez az ösvény jelképezi az ember egyetlen útját, hogy fenntartható eszközökkel újra visszataláljon és beilleszkedjen a körülötte lévő világba.

Néhány embernek ijesztő lehet belépni ide a fák sűrűjébe, a városlakók nem sétálgatnak csakúgy, kivételes alkalmakkor járják az erdőt. Ha visszatekintünk a történelem során, a környezettel való kapcsolatunk sosem volt ilyen mint manapság, pedig egy varázslatos világban élünk. Nézz körül, fák vesznek körbe minket, ez a valóság, ez az élet és a halál színtere. Egy csoda, amit az anyagias világ sodrásában sosem fogsz észrevenni. Le kell lassítanod, ez a varázslat, semmi több. Ennyi a trükk, a látogatót megragadni és hagyni, hogy rácsodálkozzon a valóságra.

Motor nélküli gépekkel és a testem erejével egyedül végzem a munka nagy részét. Nincs itt senki más rajtam kívül...

A meglévő kőfalat felnyitottam, kijelöltem az ösvényt, majd újra visszahelyeztem a köveket, az út egyre jobban kiszélesedik a felnyitott kőfalban, mintha természetszerűen felduzzadna, megerősödne.

Ez a projekt illusztrálja, hogy akár egy ember is megváltoztathatja a világot. Itt éppen azzal, hogy a lehető legnagyobb figyelemmel és érzékenységgel illesztem egymáshoz a köveket, mintha a szakadék egy kis részét próbálnám betemetni a  kultúránk és a természet között.

A mai világban a tervezés és gyártás két külön ágazat, a munka már értéktelenné vált, ismeretlen emberek és gépek végzik el helyettünk. A vágyaink és szükségleteink termékei olyan úton születnek, amelyek a lehető legtávolabb állnak tőlünk és a természettől. Vitathatatlan, hogy a gépek sajnos alapvető szerepet játszanak jelenünkben, de ez a projekt nyíltan felteszi a kérdést: Elég messzire mentünk már?

A tervezés és a képzelet jóval túlszárnyalja a valóságot és a tényleges szükségletet. A válasz, azt hiszem igen, a szakadék szélesedése nemcsak a természetet károsítja, sokkal inkább az emberiség jövőjét veszélyezteti.

 


 További képekért érdemes ide kattintani : archdaily

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://tarsas2010.blog.hu/api/trackback/id/tr133334381

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mB · http://frankzappa.blog.hu/ 2011.10.28. 19:39:10

elképesztő. Először azt hittem hogy beton, ami bizonyos méret után megrepedezik. Aztán.. kiderül hogy kő - és egész döbbenetes, ahogy egymáshoz illeszti őket. Nem lepődtem volna meg, ha lassan távolodni kezd a kamera és mögötte van egy félkész piramis... :-)

tiimii 2011.10.29. 11:05:12

atyaég. ez gyönyörű.