Dietmar Eberle: Használható és értékálló világokat létrehozni

2010. február 27. 17:38 - mB

 

Az építészet a nyilvánosság része, hiszen azokra is hat, akik az épületbe sohasem lépnek be. Ennélfogva az építészet ki van téve a közönség ízlésének, mégpedig nem az egyéni ízlés, hanem a szociális vagy közösségi elfogadottsággal való szembenézés szintjén. A kihívás abban áll, hogy reagáljunk a lényegileg a helyi konvenciókban gyökerező kollektív elvárásokra. Ez pedig nem vagy nem elsősorban külső, formai kérdés, hanem a életmód- és értékmintákkal, beállítottságokkal kapcsolatos kulturális identitás problémája.

Ez a szöveg Dietmar Eberle tollából korábban már szerepelt leölthetőként, de elég fontosnak érzem hogy most egészében is olvasható legyen itt - de ugyancsak kiemelten javaslom a fenti letöltéscsomagból a dietmareberle című pdf-et, amiben European models for the urban block címmel olvashatunk a témánkba vágó írást. Jöjjön tehát a szöveg:

Bevezetés: használható és

értékálló világokat létrehozni 

In: Eberle, Dietmar/Simmendinger, Pia: Von der Stadt zum Haus. Eine Entwurfslehre/From City to House. A Design Theory. gta Verlag 2007

I. Személyes építészet-értelmezés

Status quo (a fennálló, jelenlegi helyzet)

Az építész társadalmi helyzete, elfogadottsága nem jó.

Összetevői:

-         magas munkanélküliség, alacsony díjazás;

-         az 50-es, 60-as évek nagy építési hullámának, tömeges építkezéseinek építészeti bűnei (Bausünden, architectural sins) maradandó nyomot hagytak a közvéleményben: a modern építészet = arctalan, egyforma épületek tömege. Az építészek a lakosság jelentős része szerint nem tudnak jó épületeket építeni (hiányzó Gestaltungskompetenz, design competence).

-         Az építész romló reputációja (elfogadottsága, tekintélye) az építésben résztvevők – beruházók, fejlesztők – körében: szerintük az építészek nem ismerik a gazdasági tényezők szerepét, életidegen, akadémikus munkák kerülnek ki a kezük alól.

-         A gyakorlatban mind sokrétűbb kihívások érik az építészeket. Ugyanakkor az építészképzés túlnyomóan az építészet vizuális érzékelésmódjára koncentrál, és kevés figyelmet szentel a megítélésben fontos szerepet játszó valós tényezőknek.

-         Közben sokfajta szakma jelent meg az építés körül, amelyek mind nagyobb területet fednek le. Az építész részesedése a tervezési-építési tevékenység egészén belül csökken. Túl sokszor – és valódi érvek nélkül – hivatkoznak a gazdaságosságra. A megépült épületeknek csak töredékét tervezik építészek. Az ily módon keletkező kulturális és vizuális hiányosságokért viszont az építészeket teszik felelőssé.

-         A médiában válogatás nélkül mutatnak be, reklámoznak nagyon eltérő szintű és értékű alkotásokat, ami a megítélés mércéinek, a tájékozódási képességnek a problémáira utal, és összefügg az építészek belső bizonytalanságával is.

 

Az építészet mint szakma

Az építész – művész? Elterjedt nézet az építészek és a nyilvánosság körében.

Téves, mert

(1)       az építészet nem művészet

művészet: ellenvilág

építészet: használható és élhető/az élet minőségét javító világok létrehozása

az építész felelőssége a nyilvánosság előtt

                        kulturális teljesítmény

                        használati érték

                        a költségek megalapozottsága

                        az élettartam tekintetében.

(2)       A robbanásszerűen növekvő információmennyiség meghaladja az egyén kapacitását. Újra kell szervezni az együttműködés területeit. Eddig ezzel csak mennyiségi alapon, újabb és újabb szakmák és képviselőik bevonásával foglalkoztak, de szükséges ennek struktúráját végiggondolni. Integrációs stratégia kialakítása.

            [A nyugati irodákban a kutatás integrációja, flexibilis szervezet: viszonylag alacsony állandó létszám mellett specializált munkaerő alkalmazása. Ez persze feltételezi, hogy elég differenciált, széles kínálattal rendelkező (nemzetközi) munkaerőpiacról tudnak meríteni.]

            Az így kialakítható intenzív együttműködés az egyén számára több lehetőséget biztosít, a teljesítmény pedig komplexebbé válik.

            Az építész hivatáson belül ismét nagyobb mértékben kellene az általánosító szempontnak előtérbe kerülnie. Az építész feladata, hogy minden újabb projekt esetében súlyozza a különböző igényeket és követelményeket, és találja meg a források optimális felhasználását. Ez egy olyan egészelvű megközelítést igényel, amely feltételezi a tervezési és döntési folyamat tisztázását, amelyben megfelelően korai időpontban be kell vonni a folyamat valamennyi résztvevőjét.

 

A szépség mint kulturális dimenzió

Az építészet érinti leginkább a mindennapi életet. Az építész számára alapvető vonatkozási pontot jelentő hely-felfogás nemcsak az adott helyszín topográfiai és fizikális jellemzőit foglalja magában, hanem a kulturális dimenziót is. Az utóbbi a történet mellett az ott élő emberek életmód- és gondolkodásbeli mintáit jelenti, amelyek a helyet azzá tették, aminek ma mutatkozik. Az építésznek tehát szembe kell néznie a helynek ezzel a komplex adottságával, és döntést hoznia, hogy mely aspektusokra helyezi a hangsúlyt. Meg kell találnia a keskeny ösvényt a megbízó személyes szempontjai és az épület hosszabb távú társadalmi és nyilvános jelentései között. „Egy épületnek a primér érzékelés szintjén társadalmilag elfogadottnak és kulturálisan értékelhetőnek kell lennie.” 

Az építészet a nyilvánosság része, hiszen azokra is hat, akik az épületbe sohasem lépnek be. Ennélfogva az építészet ki van téve a közönség ízlésének, mégpedig nem az egyéni ízlés, hanem a szociális vagy közösségi elfogadottsággal való szembenézés szintjén. A kihívás abban áll, hogy reagáljunk a lényegileg a helyi konvenciókban gyökerező kollektív elvárásokra. Ez pedig nem vagy nem elsősorban külső, formai kérdés, hanem a életmód- és értékmintákkal, beállítottságokkal kapcsolatos kulturális identitás problémája.

A konvenciók mint a szépség mércéje: nem tűnik túl modern álláspontnak, mert a gyakorlati magától-értetődőséget és nem a látványosságot tartja szem előtt. Viszont hosszabb távon inkább eredményez minőséget. A szépséggel összekapcsolódó kulturális elfogadottság az ingatlanoknak nagyobb értéket kölcsönöz, mint bármely technikai innováció. „Egy épület valódi jelentőségét  végsősoron az adja, hogy hogyan járul hozzá hosszabb távon a közösség életéhez.”

A forrásokkal való gazdálkodás mint időbeli dimenzió

Korunk sajátos problémája, hogy a források felhasználása, illetve a környezet ezzel járó megterhelése nagy mértékben megnövekedett. A fejlett társadalmakban az elsődleges energiafelhasználás 50-60%-át az épületek létrehozása és üzemeltetése emészti fel. Ez a fejlődési pálya nem tartható fenn. Az építészeknek törekednie kell a források körültekintő felhasználására. Mivel az építés nagyon drága, s az épület hosszú távra köt le forrásokat, ezért az épületek hosszú időtartama alapvető követelmény. Az építés folyamata az épület életének csak kis részét jelenti. Ma hasznossági szempontok alapján az amortizációs idő alapján az épületeket egyre rövidebb élettartamra tervezik. A hasznossági vagy pusztán célszerűségi megközelítés helyére a fenti értelemben vett szépségnek kell lépnie, amely a szociális és kulturális elismertséget biztosít. Ez új fénybe állítja a gazdaságosság jelentését is, hiszen tartós, 100 évet is meghaladó fennmaradás esetén egészen más az építési költségek súlya. A hangsúly így az építési költségek optimalizálásáról a hosszabb távú értékfenntartásra kerül át.

Az épület mint technikai részrendszerek együttese

A 100 évet meghaladó élettartamból kiindulva érdemes az építészeti elemeket öt szintre sorolni. Ezek a tervezés belső folyamatában adódó értékek a következők: hely, (tartó)szerkezet, épületburok [Hüller, shell], program (használati módok, funkció), anyagiság (a felületek, belső terek kialakítása). A felosztás a részrendszerek különböző élettartamából adódik:

- az épület és környezete, a fizikai, szociális és kulturális tényezők összeszövődése mint hely érvénye messze meghaladja a száz évet;

- a tartószerkezet 100 évet meghaladó élettartammal rendelkezik;

- az épület külső burka, a homlokzat, a tető 50- és 100 év közötti élettartamúak

- az épület használata – lakás, munka, szabadidő és elidegenítés – olyan változásoknak van alávetve, mely tapasztalataink szerint kb. 20 év időtartamúak.

- az épület belső kialakítása, amely a használó számára a legszembeötlőbb, az állandó igénybe vétel következtében mintegy 10 éves élettartammal rendelkezik.

Ha ezeket az elemeket viszonyrendszerbe állítjuk, kiadják a ház városhoz való viszonyát.

A komplex módon felfogott épület ily módon nyilvános teret generál, amely utóbbi viszont az épületnek sajátos karaktert és minőséget kölcsönöz. Az épület értékének fennmaradását az átépítések lehetősége, és a változó használói célokhoz való alkalmazhatóság biztosítja. A külső és belső szétválasztása munkamegosztáshoz vezet a szakmák között. A rövidebb időtartamú használat és a belső kialakítás a belső építész feladata, míg az építész az épület hosszú időtartamú tényezőinek megfelelő tervezéséért felelős.

Ez a program felváltja a modern építészet programra/funkcióra fixáltságát, s az élettartamot és az épület helyi értékét helyezi előtérbe, ami megfelel a fenntarthatóság és a forrásokkal való hatékony gazdálkodás szempontjainak is. 

II. Az építészképzéssel kapcsolatok elvárások

Az építész sajátos alkotói kompetenciája a különböző részterületek koordinációjában és integratív összekapcsolásában áll. Magában foglalja azt a képességet, hogy egyidejűleg különböző síkokon és különböző mértékeknek megfelelően képes gondolkodni és a folyamatokat ennek megfelelően strukturálni.

Egy olyan széles tudásháttéren alapszik, amelyet a mindennapi, konkrét élet iránti érdeklődés, illetve élmények tüntetnek ki. Ennek helye Európában a város, ahol a történelem folyamán a különböző értékelképzelések, technikai és szociális változások anyagi-térbeli formát öltöttek. Ennek a szövevénynek a megértéséhez alapvetően fontos az építészettörténet és a mindenkori korszakban zajló diskurzusok ismerete. Ez a műveltség adja a kontextusban való önmeghatározáshoz szükséges keretet.

A formálás technikai feltételek függvénye, amelyek viszont nem választhatók el a helyileg rendelkezésre álló előállítási módszerektől és tapasztalatoktól . Ebben az értelemben nem lehetséges a helytől teljesen függetlenített építészet.

A digitális tervezői lehetőségek és előállítási módszerek alapvetően fontosak, de a velük, illetve lehetőségeikkel és veszélyeikkel való számvetés még nem történt meg kellő mélységgel.

A mai építés jellege, a projektek nagysága, mint fentebb már volt szó róla, megköveteli a szakma határain túlnyúló együttműködést, illetve többoldalú kommunikációt tesz szükségessé.

Tehát veszélyes a szakma határait túlságosan lezárni vagy  szűkre vonni. Az építészeti tervezés folyamatában kulcsszerepet játszó rajzi ábrázolás érvényessége viszonylagossá válik, s megnő azoknak a verbális és képszerű kommunikációs formák szerepe, amelyek a rajzban megfogalmazott tartalmakat képesek más szintre áttenni és ábrázolni. Az építészeti kommunikáció végső vonatkozási pontja a megépített épület a maga városi kontextusában.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://tarsas2010.blog.hu/api/trackback/id/tr501795214

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.