- tervező: Alejandro Aravena; 2005;
- forrás: Archdaily, 2008 május;
Aravena ismertetése:
A megbízóink egy üvegtorony tervezésére kértek minket, ami az egyetem minden, számítógépekkel kapcsolatos dolgának helyet biztosít.
Az egyetem azt kérte, hogy kérdőjelezzünk meg minden, az oktatással kapcsolatos építészeti tipológiát most, hogy minden a digitális technológiára épül. A számítógép-használattal valóban más kell hogy legyen az építészet? A szoba gondolatának (legyen az bár munkahely vagy egy osztályterem) van-e még értelme? A válaszunk az volt, természetesen, hogy IGEN és NEM.
IGEN, mert a munkahelyeket eddig jellemző minta időközben kifordult: ha eddig természetes megvilágítású volt egy jó helyiség (könyvtár, osztályterem, stb.), úgy most, hogy képernyőkön dolgozunk, a jó tér (a kellemetlen tükröződések elkerülésére) diszkrét megvilágítású kell hogy legyen („good half-light”). Ez a felismerés vezetett minket egy viszonylag hermetikus tömeghez, kifelé nagyon kontrollált átlyukasztásokkal.
Másrészről viszont NEM voltunk annyira optimisták a számítógéppel és annak az oktatásra vagy a tudásátadásra gyakorolt hatásával kapcsolatban: végeredményben semmi nem ér fel egy két ember közt zajló beszélgetéssel (történjen az akár professzor és diák vagy két diák között) valami klassz árnyékos helyen egy finom csésze kávéval, vagy egy folyosói spontán találkozással. A hivatalos keretek között zajló oktatást bizonyos módon az épület kódjai irányítják: a fény, az akusztika, a szellőzés, stb., de nemigen foglalkozik senki az informális oktatással, amiben viszont mi tervezési lehetőséget láttunk. Így ahelyett, hogy előre próbáltunk volna lépni azon gondolkozva, hogy mi is lesz az oktatásban a következő lépés, arra gondoltunk hogy visszalépünk amennyire csak lehet, a létezés archaikusabb és primitívebb formái felé.
Santiagóban üvegtornyot építeni automatikusan az üvegházhatás problémáját jelenti. Nem volt pénzünk olyan függönyfalra, ami egymagában mindent megoldott volna (kétrétegű, hőszigetelő és színes üveggel). De ha lett is volna pénzünk, a légkondicionálásra később fordítandó energia gátlástalanul sok lett volna. A tükröződő üveghomlokzat ötlete sem tetszett, közönségesnek gondoltuk. Így ahelyett, hogy olyan hártyán gondolkodtunk volna ami mindent tud (por-, eső-, szmog-, szél- és üvegházhatás elleni védelem) és 120 dollár lett volna a négyzetméterára, azt gondoltuk hogy olcsóbb lenne több hártyát csinálni, amelyek minden rétegére csupán egyetlen feladatot bíznánk. Így terveztünk egy energetikai szempontból nagyon rossznak minősülő külső üveghártyát, ami viszont remek időjárás elleni védelmet jelent. A belső épülettest szálcementből készült – ez nem időjárásálló de energetikailag jó. A kettő között: levegő. Annyit kellett csak tennünk, hogy megakadályozzuk az üvegházhatást, azaz az üvegen áthaladó napfény ne okozzon problémát bent, a „második épületen”. A két szerkezet közti teret ezért egy oldalsó kéményként/kürtőként engedtük működni, hogy a forró levegő természetes módon hagyhassa el a rendszert és a tetőn levő "udvarba" jusson. Az állandó és természetes függőleges légáramlást a beszűkülések keltette Venturi-hatás segíti, ami csökkenti az üvegházhatást. A két épület összköltsége (…) végül 30%-kal kisebb lett, de kevesebbnek várjuk a fenntartási költségeit is.
Végül ott volt még a torony-probléma, hiszen csak 5000 m2 alapterületünk volt ennek elérésére. Bármennyire is csökkentettük az egyes szintek alaprajzait, az eredményül kapott forma elég pufók lett; magas lett az épület, de nem nézett ki toronynak. Az egyetlen megoldás az volt, hogy kettévágtuk a tömeget a 7. szinttől fölfelé, a kialakuló részeknél különböző színű alumínium-profilokat használtunk. Így az épület elölről nézve kétfejűnek tűnt, de rövidülésben a színkülönbség miatt tényleg olyan kettős vertikális formát kaptunk, ami közös test-részből indul, mint egy sziámi ikerpár.
