Múlt, műemlék, mítosz - Déry Attila írása

2013. április 20. 14:21 - mB

pannonhalma 00.jpgAz alábbi írás a Kritika kurzuson a Pannonhalmi bazilika felújításáról szóló előadáson felvetett kérdésekhez kapcsolódik: a jelen belenyúlásának határai és korlátai, a tulajdonos és a tervező kompetenciája, a műemlékvédelem szerepe...

A sűrű ás átfogó írás az épület körül elindult vitákhoz illetve napjaink több műemléki dilemmájához jelenthet izgalmas és megfontolandó adalékot - az olvashatóság érdekében itt a webes felületen némileg rövidítettem, a kiemelések tőlem származnak. A teljes szöveg - Déry Attila szíves engedélyével - pdf-ben itt letölthető:


  • Múlt, műemlék, mítosz - Déry Attila írása, megjelent az A forma visszaszerzéseépítészettörténeti tanulmányok  című kötetben, TERC kiadó, 2002 (ld. itt!)

Múlt, műemlék, mítosz

A védjük meg!" jelszava szinte minden esetben a védett épület, vagy tárgy kényszerű halálával egyenlő. A „védjük!" lefordítva azt jelenti, „öljük meg, balzsamozzuk be és tegyük közszemlére!" A doktriner védelem ugyanis az esetek többségében belenyúl az épület természetes életfolyamatába, elválasztja az épületet a társadalomtól.

http://static2.architectforum.hu/files2012/n00/00/10/19/body/456-phpyzp2ce-a-forma-visszaszerzese-n.gifMűemlékeknek tekintett építmények védelmét a polgári társadalmak, hagyományok iránt fogékony értelmisége kezdeményezte a 19. század elején. Az elődeink életkörülményeinek megörökítésére irányuló szándékot a gyors változások miatti meghökkenés és a régi építmények esztétikai értékeinek méltánylása keltette életre. A gőzgép elterjedése óta él az emberiség a műszaki fejlődés okozta folyamatos, gyors és drasztikus változások korában. Kb. 1800 után minden nemzedéknek hozzá kell szoknia a körülményeit és viszonyait befolyásoló, addig nem ismert új eszközökhöz – és az általuk gerjesztett újabb társadalmi viszonyokhoz. Félelmetes és nyomasztó ez még annak is, aki már valamely új eszköz világába beleszületik. E körülmények között a „régi" felé fordulás az „ismertbe" kapaszkodás a titkos lázadás, a takargatott dac, a saját korral szembeni ellenszenv és a valóságtól való menekülés kifejezése az „újjal", a meghökkentővel, a zavaróval szemben. Akaratlanul is úgy érezzük, múltunk – még közelmúltunk is! – áttekinthető, világos és rendszerbe foglalható, jelenünk, korunk nehezen érthető, átláthatatlan, idegesítő. Sokan kapaszkodunk a múltba, hogy a félelmetes jelen el ne sodorjon bennünket.

Védjük meg, mert szép! – adták ki a jelszót azok, akik megérezték elődeik alkotásainak szépségét, akik képesek voltak beleérezni magukat a múlt világába, vagy – ahogyan közeledünk saját korunkhoz – akik megértették a megelőző korok életmódja és anyagi körülménye megismerésének szükségességét, és már képesek voltak a fennmaradt épített emlékek tudományos szintű értékelésére is. A múlt fennmaradt emlékeire irányuló figyelem azonban érdeklődéssel és rokonszenvvel együtt bosszús ellenkezést is keltett, amelyet a múlttal való foglalkozás és különösen a védelem ténye keltette életre. Egyáltalában nem természetes, hogy valakit érdekeljen a múlt – akárcsak saját közössége anekdota-szintű története is; bőven akadnak olyanok, akik éppenhogy szabadulni akarnak múltjuktól; és akadnak, akik önnön alkotóerejük korlátait látják velükélő múltuk emlékeiben. Még gyakran azoknak is, akiket érdekel a múlt, kétségeik vannak afelől, hogy vajon a múlt emlékei fenntartandók-e? A múlttal való foglalkozás – elsősorban éppen a jelennel való szemben állás miatt – társadalmi jelenséggé nőtt, ám ezért nem egyértelműen és nem ellentmondások nélkül. Óvjuk elődeink épített emlékeit, mint életkörülményeinek tükrét, de e gesztus nem csupán nemes és nagyvonalú – amivel hitegetjük magunkat – hanem ellenszenves és halottgyalázó is. Születésünk és halálunk természetes folyamat. Csak a halál, a vég ad súlyt tetteinknek és érzéseinknek. Tárgyak, épületek születése és elmúlása is természetes folyamat; ha jól belegondolunk, rájövünk, valami azért értékes számunkra, mert nem tart örökké. Ha valami örökké tartana, vagy valaki örökké élne, mindent megtennék, hogy elpusztítsuk, megöljük; az állandóság és az öröklét idegen az emberi léttől, amelynek élmény-alapja éppen az örökkévalóság utáni vágy beteljesületlensége. Ha tehát egy építmény eltűnését akadályozzuk meg, becsapjuk magunkat. Öncsalásunknak csak egy mentsége lehet; ha kollektív cél érdekében tesszük. Szükségünk van múltunk körülményeinek reprodukálására – ám csak meghatározott keretek között.

E kereteket elvben a tudomány szabná meg... A műemlékvédelem tudomány-központú kezelésének alapja az a természetes, de felettébb naiv elképzelés, amely szerint a múlt tudományos alapossággal leírható, tagolható és értékelhető. Az ilyen „népies" történelmi realizmus végső soron ahhoz a hithez vezet, hogy létezik múltunknak a leíró személytől független, objektív képe, afféle végső igazság – ami felé szüntelenül, minden tanulmánnyal, minden tudományos művel, régészeti feltárással, adatközléssel közelebb kerülünk. Építészettörténeti és műemlékvédelmi szempontból ez azt jelenti, hogy a múlt rekonstruálható – és pedig annál nagyobb mértékben, minél inkább megőrizzük – vagy minél hűbben reprodukáljuk – az egykor alkalmazott formákat és az egykor használt szerkezeteket és anyagokat. A műemlékek védelme eszerint tehát a múlt-kutató, helyreállító és bemutató tudomány alapvető eszköze. Mindez igen szép és igényes cél, amely súlyt adhat a múlt építészeti emlékeivel foglakozók munkájának – de nem igaz. A múlt soha sem adott, egyértelmű és végleges. Csupán hagyományaink és előítéleteink élhetnek túl tartósan bennünket. A tényeket az anekdoták túlélik. – Egyedül a hagyomány adott – írta Huizinga és igaza volt. (A történelem fogalmának meghatározása, in: Válogatott tanulmányok. Bp. 1943.) A múlt valamennyi tényének bemutatása és csoportosítása nem is adna számunkra használható – és pláne élvezhető – múlt-képet. A történelem folyamata, egészében véve szinte felfoghatatlan, végtelenül kusza és ellentmondásos valami, amelynek átlátásához nem hogy az átlagemberi szellemi kapacitás elégtelen, hanem a kiemelkedő képességűeké is... A történész tehát egyszerűsít, csoportosít és leválasztja az összefoglalni és közölni óhajtott ismeretanyagról azokat a tényeket, amelyek zavarnák az általa alkotott egyszerűsített képet, amely nem több egy lehetséges múltmagyarázó modellnél. E gyakorlat következtében még az európai műveltségű világképből is kiestek olyan alapvető fontosságú események és folyamatok, mint – például – kései antik világ története és hatása az utána következő évezred európai kultúrájára... Számtalan más példát is mondhatnánk.

Pannonhalma izo.jpg

A múltról alkotott képünk végeredményben anekdoták sorozatán alapul, amelyek megragadták fantáziánkat, és amelyekre ráaggathatjuk töredékes tárgyi tudásunkat. Azt hisszük, hogy a megjegyzett események fordulópontok voltak történelmünkben. Ez gyakran igaz is. De általában elfeledkezünk arról, hogy az anekdoták által rögzített tettek és események csupán egyetlen villanásnyi részei egy sokkal nagyobb folyamatnak, és hogy éppen az anekdoták villanófénye takarja el előlünk e folyamat igazi, „végtelen" jellegét. A múlt tehát az eseményekhez fűződő történetek, azaz, ha tudományosabban fogalmazunk; a tények magyarázata révén válik élővé. Más szóval; minél inkább elválik a történelem tárgyalása a puszta tudományos tárgyalástól, annál inkább válhat érthetővé és pláne élvezhetővé számunkra. A történelem ugyanis nem azért fontos nekünk, hogy megtudjuk, elődeink mit cselekedtek – mert az öncélú tudás lehet magánpasszió, de tágabb közösség számára érdektelen –, hanem arra vagyunk kíváncsiak, miképp gondolkodtak elődeink, és hogy ez miféle tanulsággal szolgálat a mi számunkra. A tanulság – vagyis hogy tudjuk, miképp közelítették meg elvi, gyakorlati, és pláne társadalmi problémáikat – a valóban fontos számunkra, mert általa közelebb juthatunk önmagunk megértéséhez is. Az a múlt, amely nem szolgál számunkra – és ami nagyon fontos; a mi életünkben – használható információkkal, érdektelen és felejthető. Az a „múlt" sem érdekes, amelynek interpretációja nem szórakoztató. A múlt bemutatása ugyanis művészi alkotás; csak alapja, de nem irányítója annak a közvetítő és értékelő folyamatnak, amely végső soron létünk értelmét igyekszik összefoglalni számunkra. Megint csak igazat kell adnunk Huizingának, aki e szellemi törekvés „tökéletes komolyságáról" írt. Valószínűleg azt akarta mondani, hogy azok, akik a múlt tényeivel foglalkoznak – vagyis a történelemtudósok, a történelem tudományának művelői – habitusuknál és saját szellemi apparátusuknál fogva általában alkalmatlanok arra, hogy a történelmet meg is magyarázzák. A magyarázat lényege ugyanis a variációk számában, a magyarázó személyében, a magyarázat idejében, helyében és művészi kifejtésében, sőt a magyarázat játékosságában rejlik. Jó történelmi mű az ismertetett tények alapján mindig embereket mutat be, jellemüket, sorsukat ismerteti – hogy okuljunk belőle. Igazán jó történelmi mű érezteti az olvasóval, hogy „ez az én változatom, olvasatom, magyarázatom" – mármint a szerzőé – és hogy létezhetnek eltérő magyarázatok, változatok is, sőt, akár az ellenkezője is igaz lehet. A nagy történetírói komolyság mindig gyanús; önmagában a tények felsorolása – emberek bemutatása nélkül – unalmas és érdektelen; aki ezt teszi, pótcselekvést végez, fél az élettől. Jó történetíró mindig kikacsint művéből; regényt ír, életrajzot, vitairatot... Őt tudja legjobban, mit hagy el, mit tesz hozzá a tényekhez – a magyarázat, az érthetőség, az élvezhetőség és a befejezettség érdekében.

A múlttal való foglalkozás azonban csak egyfelől szellemes előétel valamely mai problémánk megoldása előtt; ugyanakkor a önigazolásunk, mítoszunk alapja is. Tulajdonképpen ez a döntő ok, amiért a múltra szükségünk van. Nyomatékosan hangsúlyozzuk; a múltra, a mítoszra nekünk van szükségünk. A mítosz mindig igazolás; lehet lét, politikai rendszer, társadalmi modell, vagy akár szokás alapja. Mivel ezek változnak, „múltunk" is szünet nélkül változik. A tudomány általában keményen ellenáll a személyes múlt-alakító törekvéseknek – alkalmasint éppen a tudományos alapossággal leírható, változtathatatlan múlt nevében – de behódol a politikának és olykor a közhangulatnak is. A nagy őstörténetírók – például Titus Livius – mindig igazoló mítoszt írtak; „miért vagyunk itt élni, miért van erre több jogunk, mint másoknak, és miért van jogunk hódítani is." A kialakult rendek nagy történetírói pedig, Tacitustól Macaulay-ig... soha nem voltak pártatlanok, tárgyilagosak és távolságtartók. Sikerük titka éppen indulataikban, elfogultságaikban rejlik. Pamfleteket írtak, osztály-, réteg-, sőt, párt-tudatos munkákat, saját körük nézeteinek igazolását – nem tényfeltáró tanulmányt; indulataik által váltak érdekessé és szórakoztatóvá, ráadásul jól tudták, hogy a múlt őket szolgálja.

Mindebből az következik, hogy bármiféle emlék-védelem folyamatában a tudomány helyzete ellentmondásos; nem úr, hanem szolga. Feladata a végrehajtás, nem a döntés és az ítélkezés. Akik azonban a műemlékvédelmet, vagy annak bármely segédtudományát szakmaként művelik, túlnyomó többségükben szükségképpen azok közül a doktrinerek közül kerülnek ki, akik számára a „rendszerben gondolkodás" és az ismert viszonyok rögzítésének vágya gondolkodásbeli alapkövetelmény. A tudomány e helyzetben a véglegesség látszatával ítélkezik, mintha bizony az az egyesség, amit egy adott pillanatban kifejez, végleges és változtathatatlan lenne. A legtiszteletreméltóbb tudás és a legrokonszenvesebb segítőkészség találkozik itt a legundokabb, „én tudom, hogy neked mi a jó", sőt „csak én tudom..." tartalmú filozopteri öntudattal. Pokoli ellentmondás ez, mert akik így gondolkodnak, valóban hiszik, hogy társadalmi igénynek tesznek eleget a „védjük meg!" jelszavával és olykor önfeláldozóan tevékenykednek e célért – holott tevékenységük sokszor meghaladott egyezségeket, életképtelen ideákat követ. A védjük meg!" jelszava szinte minden esetben a védett épület, vagy tárgy kényszerű halálával egyenlő. A „védjük!" lefordítva azt jelenti, „öljük meg, balzsamozzuk be és tegyük közszemlére!" A doktriner védelem ugyanis az esetek többségében belenyúl az épület természetes életfolyamatába, elválasztja az épületet a társadalomtól.

A műemlékvédelem azonban társadalmi elvárásoknak tehet csak eleget; vagyis – és ez a lényeg – mindig a jelent szolgálja. Egy-egy korszakban a műemlékek védelme azt jelenti, hogy a társadalom önmagát akarja – múltjáról alkotott képével együtt – megjeleníteni. Alig van régi épület, amely ne őrizné valamely hajdanvolt jelentős személy emlékét, vagy közismert történelmi „léptékűnek", súlyúnak" vélt gesztus emlékét. Mi emlékszünk ezekre; az emlékezés – vagyis az anekdota – világképünk alapja. Diósgyőr mögé odaképzeljük Nagy Lajost – és mindazt, amit tudunk; Sárospatak a Rákócziakat jelenti nekünk, Eger Dobót és Bornemisszát és ezen túl, kamaszkorunk feledhetetlen olvasmányélményét, Fertőd az Esterházyakat eleveníti fel képzeletünkben és általában a magyar barokkot, meg a zenekedvelőknek Haydn-t is. Laikus számára a múlt emléke tanulmányai, olvasmányai kézzelfogható illusztrációja, illetve múlthoz kapcsolódó asszociációi ihletője. Az épített emlék, tehát a múltidéző anekdota kerete. Ám múltról alkotott képünk folyamatosan módosul – az egymásra következő nemzedékek mást emelnek ki, más tartanak fontosnak a múltból, máshoz kell a kép, máshoz az igazolás – és e változással a módosul elődeinkről, történelmünkről alkotott értékítéletünk is. Módosulnia kellene tehát a műemlékvédelemnek is, elveivel és gyakorlatával együtt; minden nemzedék másra kíváncsi és mást, másképp akar mutatni magából. A változás állandó és természetes. Nálunk a 18. század második és a 19. század első felében alakult ki a múlt társadalmi szinten elfogadott képe, amivel nemzeti szinten azonosultunk. Romániában és Szlovákiában a megelőző évtizedekben készült a múlt képe, azok az anekdoták, amelyek ötven, vagy száz év múlva azokhoz az épített emlékekhez kapcsolódnak majd, amelyek nekünk más történetet sugallnak. A történelem e meghamisítását persze szigorúan elítélhetjük magyar nemzeti szempontból – de a ha eltekintünk nemzeti előítéleteinktől beláthatjuk, hogy a történelem során megszokott gyakorlattal állunk szemben, amely ráadásul igazán természetes emberi cselekvés. Nem is tudunk kezet nyújtani nekik addig, amíg el nem fogadjuk, hogy az ő „igazságuk" is éppen olyan igazság, mint a miénk.

A múlt építészeti emlékei, mint a múlt „lenyomatai" tökéletlenek; máig számtalan átalakításon estek át. Egy temérdek hétköznapi használati tárggyal elsüllyedt és kiemelt hajó a múltbeli – megállt – élet igazi emléke, egy régi épület a múlttól a jelenbe vezető folyamat tükre. Olyan különbség ez, amely nagyon fontos, de amelynek nem vagyunk – és soha nem is voltunk – igazán tudatában. Minden épület-helyreállítás – de még a konzerválás is – elvesz valamit az épített emlék szó szerinti eredetiségéből, és hozzáteszi a helyreállítás korának töredékes emlékeit. Egy védett épület végeredményben azt mutatja be, hogy mi mit gondolunk múltunkról és elődeinkről. Amit védünk, igazából nem is megfogható. Az a szellemi tartalom, amely valamely épített emlékhez kapcsolódik, csak nagyon csekély mértékben kötődik konkrét kőhöz, téglához, habarcshoz, épület-berendezéshez, az anekdota megmaradhat, ha a ház változik is. Ha csak a puszta formáért és anyagért védünk épületet, – vagyis az élményért, hogy mi láthatjuk, hogy milyen volt régen – sokkal egyszerűbb lenne lerombolni, és virtuálisan bemutatni – mennyi gondtól szabadulnánk meg és milyen sok helyet nyernénk ezzel! – vagy újjáépíteni, sokkal jobb minőségben. A műemlékvédelem lényegében ezen utóbbit cselekszi, csak éppen tagadja ezt – és az ismétlődő hozzá- és újjáépítéseket a stilizált és mesterkélt régiesség formáiban jeleníti meg. Az ilyen műemléki helyreállításokat az alázatosság és óvatoskodás bizonytalan hangulata lengi körül, amelyet szörnyű komoly tudományosság tetéz. Ez általában megzavarja a szemlélőt, mert egyrészt úgy látja, van itt valami nagyon fontos dolog, amelyet ő a laikus, nem érhet fel ésszel, ám – jogosan – azt érti a helyreállított épületből, hogy a múlt építészete értékesebb, mint a miénk. Pontosan ez az épített emlékek őrzésének társadalmat irritáló eleme.

Pannonhalma metsz2.jpg

A halhatatlanság illúziója és az érték

Csak azoknak az építményeknek nem halála a műemlékké válás, amelyet a társadalom egy adott helyzetben múltjáról alkotott képzete hordozójaként továbbélő emlékként el tud fogadni, más szóval; amely épületekhez hagyomány, anekdota, eredetmonda fűződik. Ezen túl, az az öreg építmény – tulajdonképpen bármiféle épített emlék – marad fenn a mi korunkban – szűkebb értelemben az általunk éppen átélt pillanatnyi jelenben – amely általában értékkel bír. Az európai műveltségű társadalmak ugyanis nem balzsamozni akarnak; természetes igényük (ösztönösen) az értékadás; ami értékkel bír, az él tovább, vagy legalábbis nehezebben múlik el. Halhatatlanság illúziójával megajándékozhatunk ugyan építményeket, hogy magunk, korunk, környezetünk, gondolkodásunk „halhatatlanságát" biztosítsuk, hiszen a megőrzött építmény a múlt üzenete és mi megőrzendő házainkkal üzenhetünk a jövőnek – természetesen csak önnön, ezredévnyi léptékű dimenziónkban – a kérdések sora azonban azzal kezdődik; mi a mi üzenetünk? Mit tartunk mi értékesnek? Itt az a pillanat, amikor meg kell kérdeznünk magunktól, hogy tulajdonképpen mi is az az érték, amiről beszélünk? Van külön építészeti érték, ingatlan-értékék, és „külön" műemléki érték?

A válasz csak látszólag egyszerű; azt védjük, amivel – ahogyan már kifejtettük – azonosulunk. Igazából azonban ki-ki műveltsége, szakmája, kora, sőt társadalmi helyzete függvényében másképp közelíti meg az építészeti érték fogalmát. Műemlékes, művészettörténeti, vagyis szakmai szempontból egyszerű a válasz; azt őriznénk meg, amit tudományos szempontból fontosnak tartunk. Ez az a pont, ahol elválik a használati érték és esztétikai, történeti érték – és mi az utóbbiakat tartjuk „üzenetünk" szempontjából fontosnak –, holott ez tévedés. Egyetlen építménynek csak egyetlen „értéke" lehet, amely mindezeket magában foglalja. Mivel azonban társadalomban élünk és társadalom a finom megkülönböztetések világa, e megkülönböztetésnek is van logikája. A kritikus pont a használati érték, amely valamely tárgynak személy(ek)től és környezettől függő tulajdonsága, ellentétben minden egyébbel, amely társadalmi szintű hozzáadott értékként kezelhető. Hozzáadott érték a „tudományos jelentőség" is – és talán éppen ez a legillékonyabb.

Könnyebbé teszi az ítélkezést, ha látjuk, hogy a gyakorlatban két műemléki épülettípussal állunk szemben. Az egyik az „öröklétnek készülő" építmény, amelyet rendeltetése már építésekor megkülönböztet a többitől; ezek a szakrális épületek, a törvényhozó és végrehajtó hatalom csarnokai; vagyis az önbizalomtól duzzadó utókor emlékművei, a hit áhítatos szentélyei, a hivatalosság nagyképű székházai... Ezek nemzeti önazonosság-tudatunkhoz kapcsolódó – és javarészt állami, vagy egyházi tulajdonban lévő – épített emlékeink. Társadalmi és politikai jelkép-szerepük és a bennük megnyilvánuló emlékmű-jelleg hosszú, változtatásoktól viszonylag mentes élettartamukat biztosíthatja. Ezen épületek körét nagyon régi és nagyon egyedi építmények gazdagítják. Helyreállításuk, karbantartásuk közmegegyezés-szerűen történik. A fenntartásukra irányuló közakarat öröklődése az öntudatos társadalmak ismérve. Ezek az építmények azok, amelyeknek egyediségükből, társadalmi szintű emlékőrző szerepükből következően tényleges ingatlan-értékkel nem bírnak, és erre nincs is szükségük.

A másik típusba azok a korlátozott céllal készülő építmények tartoznak, amelyek személyiségfüggő, túlhatározott megoldásaik miatt építészeti provizóriumnak tekinthetők. Ezek elsősorban a lakóépületek. Fennmaradásuk használatuktól, túlhatározottságuk mértékétől, valamint a véletlentől függ. Emlék-értékük – és az ebből következő tudományos jelentőségük is – paradox módon ritkaságuk következménye; ritkaság-értékük pedig használati értékük csökkenésével többnyire egyenesen arányos.

A kérdés az, miként tartsuk meg épített emlékeinket – úgy, hogy ezt a gesztust a megtartás pillanatában a társadalom is elfogadja? Az igazi probléma határesetekben adódik és ezek a leggyakoribbak; mit tegyünk azon épületfajtákkal, amelyek használati értéke már kevés, – magyarul: elavultak –, de amelyek ritkaságértéke még csekély? Mely önérdekű építtető költene többet egy évszázaddal korábbi igényszintre tervezett épület rendbehozatalára, mint amennyibe bontása és új építése kerülne? Állami segítség esetén meggondolandó, hogy társadalmi egyesség nélkül a szigorú tudományosság elegendő alap-e arra, hogy nemzeti jövedelmünk valamely akár csak csekély hányadát is olyan avult épületek fenntartására fordítsuk, amelyek a közvélemény szemében emlékőrző jelleggel még nem rendelkeznek? Hol találhatunk tehát olyan hozzáadott értéket, amellyel kiegyensúlyozhatjuk a használati érték vesztését? Elkerülve minden filozófiai kacskaringót és a „kit képvisel a tudomány?" nagyon is kényes kérdését, az eredeti kérdés – „mit őrizzünk meg?" – a műemlékvédelem tudományának és hatóságának úgy adatik fel, hogy az épületek használati értékének csökkenését meddig akarja és tudja kompenzálni – a maga eszközeivel?

E kérdésben további kérdések rejlenek. Fel tudunk-e állíthatunk fontossági sorrendet a használati és az esztétikai-történeti értékek között? Hol húzhatjuk meg az eredetiség határát? Megelégedhetünk a homlokzatok – és esetleg a belső közlekedő terek megtartásával? Mit védünk tulajdonképpen; teljes épületet, eredeti funkciójával, berendezésével, épületet berendezése nélkül, kubust, homlokzatot, részletet? Azonosnak tekinthető egy épület felépítéskori „önmagával", ha határoló falai mögött más rendeltetés, más belső tér, más berendezés... van? Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy egy épület addig él, amíg valamely rendeltetés élteti, akkor egymást követő átépítéseit és funkció-váltásait is természetesnek kell tekintenünk, a korunkbéli legutolsóval együtt, éppen úgy, ahogyan például a barokk és a klasszicizmus építőmesterei is magától értetődően hozzányúltak elődeik munkáihoz – de ha azonban ebbe belenyugszunk, hová lesz az emlékőrző jelleg és szerep? Eltérvén az építéskori állapottól, meg kell kérdeznünk, hogy az átalakítva megőrzött mű mennyiben mutatja be az alkotó tehetségét, tudását, személyét... és mennyiben képviseli a kort, amelyben épült? Ha minden átépítési periódus emlék – vagyis tudományos szempontból megőrzendő érték – akkor folyamatot mutathatunk be, de vajon ezt kell-e tennünk; valóban erre igényt tart a közönség? Kínos kérdések ezek azért is, mert a múlt emlékeinek megőrzésére irányuló társadalmi igény nem vág – soha nem is vágott – egybe a tudományos szempontokkal, kínos azért is, mert nem tagadhatjuk le önmagunk előtt, hogy műemlékeink jókora része ma olyan állapotban leledzik, amilyenben soha nem volt, és ami még rosszabb, számíthatunk arra, hogy újabb helyreállítás során ismét csak soha nem volt torzszülötthöz juttat majd bennünket helyreállítási gyakorlatunk.

A feleletek együttese – anyagi lehetőségeink korlátai miatt – általában kelletlen kompromisszum a használati érték fenntartásának szükségessége és az esztétikai-történeti érték tudományos követelménye és – olykori – társadalmi szintű igénye között. Ahhoz, hogy a kompromisszum kereteit megszabjuk, tudnunk kell, mit, kiket képvisel a műemlékvédelem, és meddig kompetens – kompetens-e egyáltalán? – konkrétan a tulajdonossal és általában a közakarattal szemben? E kérdésre létezik törvénybe és jogszabályokba foglalt válasz, amely meghatározza a műemlékvédelem gyakorlatát – valamint sok indulatos egyéni megjegyzés is egyfelől az „általános szellemi, kulturális és erkölcsi színvonal-csökkenésről" – amihez e szakmának nem szabad igazodni –, másfelől az „elefántcsonttoronyról" – ami a műemlékvédelem szemléletét jellemzi. Nincsenek ellenben közmegegyezést, közakaratot kifejező elveink – vigyázat; nem törvény, jogszabály, stb., hanem elvek – amelyek alapján a műemlékvédelemnek, mint gyakorlati megoldásokat alátámasztó tudománynak választ kellene adnia arra, hogy mikor, milyen alkut kell, lehet és szabad kötni általában és egy konkrét esetben egy emlékért.

(...)

Pannonhalma bútor.jpg

A modernnel megszakított fejlődés előtt a korunk építészetétől való elkülönülés igénye semmilyen helyzetben sem létezhetett, tehát nem is jelentett gondot. Ha végigtekintünk egymás után következő és egymásra épülő „történeti" stílusainkon, láthatjuk, hogy az egymást követő nemzedékek gond nélkül beletenyereltek elődeik építészetébe. Becsülték elődeik munkáit, de ha valami kiszolgált, megöregedett, ha másra volt szükségük, cselekedtek saját érdekeik, esztétikai normáik szerint. Csak a mi fogalmaink szerinti „emlékőrző" épületeknek kegyelmeztek olykor, leginkább szakrális okokból, vagy a hozzájuk fűződő hagyományok miatt, és esetleg bizonyos, ki nem mondott babonák, előítéletek okán; így maradtak meg egyes templomok és kastélyok... Nehéz elképzelni, hogy barokk mestereinket, vagy – például – Hild Józsefet, vagy Pollack Mihályt megtorpantotta volna valami, csak azért, mert „régi" – bár például éppen Pollack művelt, sok minden iránt érdeklődő ember volt. A korok öntudta nyilvánult meg tevékenységében, ha bontott és helyette újat épített, mert az újat nem csak hogy egyenrangúnak és egyenértékűnek tekintette a réginél, hanem jobbnak és értékesebbnek is. Ez ugyan néha túlzás, de minden egészséges korszak időnként túlértékeli önmagát. Pollack fölépítette az üvegtetejű üzletutcájával a maga korában ritkaság-számba menő Brudern-bazárt Pesten; csak egy-két európai nagyvárosban akadt hozzá hasonló. Háromnegyed évszázad múlva, mint korát túlélt épületet bontották le ezt, hogy helyébe Schmahl Henrik pazar Párisi udvarát emeljék. A lényeg nem a bontáson és a múlt emlékének „tönkretételén" van, – mily gyakran hallani ma ezt a szót! –, hanem azon a természetességen, amellyel elpucolták a felesleges régit (már nem kell!), hogy helyébe jobb újat emeljenek; érték helyébe új értéket állítottak, érték mellé értéket emeltek. Ők tudták magukról, hogy képesek erre! Mi viszont már félünk a felelősségtől és gyávaságunkat tudománynak álcázzuk. A barokk mesterek, vagy Pollack, vagy Ybl megvetnének bennünket ezért – joggal. Lenézhetjük száz évvel ezelőtti műemlékeseinket, purizmusukért, de ha feltámadnának és gúnyolódnának velünk, mondván, hogy a mi műemlékes építészetünk pedig a hazugság építészete – nem tudnánk mit felelni, mert így igaz.


Illusztráció: Pannonhalma, John Pawson megújítása (fotó: Bujnovszky Tamás)
függelék: az előadáson vetítettem néhány - nekem kedves - élő-emléket:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://tarsas2010.blog.hu/api/trackback/id/tr735234916

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.