Együtt lakni rossz!?... (Többlakásos házak, Terc)

2013. február 15. 16:30 - mB

TobblakasosTERC.jpg2012 végén jelent meg a Terc kiadó gondozásában a Többlakásos házak című, egy összefoglaló esszé után 31 mai magyar épületet bemutató könyv. A nívós nyomdai kialakítású kiadvány a felvonultatott példák miatt is érdemes lehet a figyelmünkre, ami engem most jobban érdekel, hogy a diskurzus milyenségének szempontjából hordoz magán sok, a hazai építészetre nézve szimptomatikus elemet.

Mivel az építészetünket a megépült házak fizikai valóságán túl az arról való beszéd minősége is nagyban meghatározza, az alábbi néhány bekezdésben ezen tűnődök kicsit.

 


Együtt lakni rossz!?...

Nyuszika kölcsön akarja kérni a rókától a porszívóját. Elindul hozzá és útközben morfondírozik: "Mi van, ha a róka nem is akarja odaadni a porszívóját?…" De elhessegeti a gondolatot. Aztán újra: "Talán irigy és majd kitalál valamit, hogy ne kelljen ideadnia…" Megint megpróbál megnyugodni, de ismét felhergeli magát: "Amilyen szemét  biztos hogy nem fogja ideadni a porszívót!…" Közben oda is ér a rókához. Bekopogtat, a róka mit sem sejtve ajtót nyit, mire a Nyuszika ráüvölt: "Tudod mit, róka? Cseszd meg a hülye porszívódat!"

A többlakásos ház mint téma sokféle megközelítést tenne lehetővé: felveti a városi szituáció kérdését minden kapcsolódó asszociációval (sűrűség-közelség, épület- és lakásméret, hely-kötődés és szempontjai, akár: panelrehabilitáció), a jórészt külföldi kísérletek és eredmények kutatását és értékelését (Bécs, Hollandia, kísérleti telepek, bér- vagy tulajdon, közösségi kísérletek Európa-szerte), az együttlét, az emberi közösségek szempontjait (szociológiai és környezetpszichológiai eredmények, lakóközösségek önszerveződése és térhasználata), de nem volna közömbös a társasházakat mint otthonokat vizsgálni sem.

Jelen könyvünk nyitóesszéje a fenti felvetésekből sajnos szinte semmit nem ismer – nyomokban felbukkannak ugyan az egyes szempontok elemei, de az esszé vizsgált példáinak egyike sem friss, a következtetések szinte kivétel nélkül negatívak vagy felületesek, amit azért sajnálok, mivel konzervál néhány, a magyar társasházépítésben amúgy is meglevő sztereotípiát, ezáltal – a témában egyedüli könyvként – nagyon leszűkíti a majdani diskurzusok lehetőségét, így (a legrosszabb esetben) amolyan önbeteljesítő jóslatként akár egyfajta igen szomorú jövőképként is tekinthetünk rá. Már csak azért is érdemesnek tűnik tehát pár mondat erejéig eltűnődni rajta, hogy ne így legyen.

(Fontos megemlíteni a témában a sajnos már nem, vagy csak könyvtárakban hozzáférhető arc' magazin "Jól lakni" című tematikus kiadványát, ami gazdagságával, mélységével, elemzett példáival eddig messze a téma legalaposabb kitárgyalását adja - szerkesztette Vámos Dominika, 2001.)

együtt vagy csak sokan? - a fogalomhasználat

Ha már diskurzus: érdemes rögtön a címválasztásnál megállni: a vizsgált épülettípus a fedőlapon és a könyvben szinte kivétel nélkül minden említésnél „többlakásos házként" szerepel, a társasház szó néhányszor talán ha felbukkan a szövegben. Apróságnak tűnik, de jellemző a szövegre és annak érvelésére – a „többlakásos" a tömeget, a sok-ságot, az egymás mellé zsúfoltságot hordozza magában, szemben a legalább annyira bevett „társasház" fogalommal, amiben az „együtt", a „közösség" sugallata nagyon is erősen benne van (hasonló észrevétele volt nemrégiben valakinek az Építészfórumon tömegközlekedés – közösségi közlekedés szóhasználatának vonatkozásában).

Ezt a benyomásunkat erősítik az olyan fejezetcímek is, mint a „Több ember elviselésének határai", vagy azok a szövegrészek, amelyek csak és kizárólag az egymásmellettiség kényszereit ismerik fel. Az előszóban:

a városi lét: "idegen az idegenek között". A távolságtartás, a neutralitás, a közöny és a szenvtelenség jellemzi a nagyvárosi magatartásformát.

A mondatnak van persze rész-igazsága, de alaphangként, az esszé vezérfonalaként szomorúan egyoldalú, a nyelvezet, a fogalomhasználat jellemzően pesszimista, már már apokaliptikus:

A válogatásba kizárólag építészeti minőség alapján kerültek a házak, és a könyv az egyes házakra fokuszál, olyan épületekre, amelyek megengedik, hogy továbbra is higgyünk az építészetben anélkül, hogy a létére vonatkozó kérdést fel kellene tennünk" (39. oldal).

Ilyen szemüveggel vizsgálva feltűnő, hogy a kortárs épületeket bemutató részben is mennyire nem a térhasználat típusai, az ott lehetséges élet, a térstruktúra milyensége kapcsán hangzanak el megállapítások: az ismertetések jó része megelégszik a korszerűség, a hangulat, a formai és stiláris attribútumok és kapcsolatok felemlítésével:

A ház erőteljes vízszintes tagolása egyértelműen utal a harmincas évekre, például a Weiss Manfréd bérház Margit körúti épületét (1938, építészek Hofstätter Béla és Domány Ferenc) juttathatja eszünkbe, amelyet a nagyvonalú tömegformálás, lendületes, áramvonalas, a sarkokon lekerekített homlokzat jellemez.

A Bercsényi utcai ház azonban a nagypolgári elegancia helyett a nagyvárosi élet kortárs manifesztuma, a "gyorsan élni" jelszavát hirdeti színes szerelt üveg homlokzatával. (Simplon ház, T2a, 94. oldal)

A megfogalmazás néhány esetben itt sem mentes némi apokaliptikus mellékíztől (Práter utcai ház):

Ez a minimalizmusra törekvő ház felveti az építészet egyik menekülési lehetőségének kérdését: talán saját eltűnését akarja eljátszani a redukcióval, hogy ezzel megmeneküljön a féktelen reklám mindent bekebelező áramától. (127. oldal)

előképek, minták, tudások?

Ez az egyoldalúság jelenik meg tartalmi oldalon is: a könyv csak a hetvenes évekig ismer és mutat be példákat, a külföldi kitekintés a jól ismert klasszikusok említésénél nem megy tovább, a hiány magyar vonatkozásban is fájó: bár Golda János neve más összefüggésben felmerül, a miskolci Kollektív ház nem kap helyet a könyvben említés szinten sem. Szomorú az is, hogy a mindössze két (!) részletesebben is elemzett példa szélsőségesen negatív: az egyik a budapesti Dzsumbuj (azaz a nyomortelep), a másik a '72-ben felrobbantott Pruitt-Igoe (a könyvben helytelenül Igoe-ként szereplő) lakótelep. A könyv bár említést tesz a környezetpszichológiai kutatásokról, felbukkan benne a közösségi terek minőségi megfogalmazásának igénye, ezekre viszont példát nem ismer, lehetőségeire és eredményeire nem tér ki:

...szükség van közös nyilvános terekre (...), olyan struktúrát kell kialakítani, ami segíti a kapcsolatteremtést, a szociális interakciókat (...) Egy társasházba véletlenszerűen kerülnek a lakók szomszédságba, és izgalmas felvetés az is, hogy a ház mennyire képes közösséget teremteni, azaz mennyire befolyásoló tényező az építészet. Az udvar, a lépcsőház, a gang olyan félprivát zóna, ahol a közösségi élet játszódhat. (43. oldal)

Fájóan hiányzik tehát az a közösségi lakozással kapcsolatos tudásanyag, ami nagyon is jelen van nem a csak napjaink, de az elmúlt évtizedek építészeti diskurzusaiban is: a bécsi szociális lakásépítési programokban, a dán, holland, osztrák kísérleti lakótelepekben, a közösségi építések egyre inkább elterjedőben levő gyakorlatában (baugruppék), a műfaj fontos mérföldköveiben és azok értékelésében (Nemausus, Sargfabrik, az óbudai kísérleti lakótelep, a klasszikus modern kísérleteinek értékelése, stb.).

szép új világ?

A könyvet böngésző olvasó alapélménye így a hiány és az egyoldalúság, egy erősen pesszimista jelen- és jövőkép. Ez lehetne a mindenkori szerző magánügye, személyes olvasata is, de hangsúlyossá emeli hogy sajnos a témában az egyetlen (tegyük hozzá: a második részben jó és fontos házakat alapos képanyaggal felvonultató) kiadvány, és mert ha túlzóan is, de jellemzően dokumentálja a hazai tervezőkben a társasházakkal kapcsolatos vélekedéseket. Ez az a vélekedés, ami Dévényi Tamás Magházánál a védelem szándékát és az elzárkózást teszi a ház egyik kiemelt gesztusává, vagy ami miatt Tomay Tamás a társasházat kérő megbízókat rábeszéli egy nyilvánvalóan drágább, költségesebben fenntartható, kisebb kerteket eredményező, de jól körülhatárolt és „jól védhető" saját udvarral rendelkező családiház-sorozatra. Hozzáteszem, formai tekintetben mindkét fentemlített épület magas építészeti nívót képvisel, mégis elszomorodik a szemlélő mikor tudatosul benne, hogy a tervezők értékrendjében a közösségi terek és azok használati lehetősége mennyire hátul van a magánterület, az egyén védelmének szinte kizárólagos érdekével szemben. Ha az emberre mint szociális lényre gondolunk, ha a városra mint közösségi lét egy formájára, ha az építészetre mint a jövőbeni életet nagyban befolyásoló keretre, akkor ez több mint aggasztó.

Érdemes összevetni a fenti, védekezésre berendezett világot a korábban itt ismertetett iskola-tervezési javaslatokkal. Figyelemreméltó, hogy még a legborzasztóbb tömeggyilkosságokat megélt iskolák (szó szerint) újra-élesztésekor is arra jut a kutató, hogy a zárás, a „védelem" erősítése a szándékkal pont ellenkező hatást ér el: a fenyegetettség érzésének konzerválását, a félelmet, a további atomizálódást.

A szöveget olvasva kialakult sejtésünk-érzésünk aztán az esszé záró oldalán válik bizonyossággá és végletessé: itt megtudjuk, hogy a mai ifjúságnak nincs szüksége közösségi terekre (hiszen a facebook előtt ül, életét kizárólag a virtuális világban éli), városaink kényszerű ember-közelségeinek így csak negatív hozamai vannak, az építész mai feladatát megfogalmazó zárófejezet pedig egyenesen ijesztő - csak remélni tudom hogy az itt megfogalmazottak nem tekinthetőek többségi véleménynek (kiemelés tőlem):

Egyre gyakoribb a konfliktus és a feszültség elkerülése. Konrad Lorenz már 1973-ban megjósolta, hogy a technológia fejlődésével nő az intolerancia az emberekben. Egyre jobban bezárkóznak, elkerülik a másikat, felszínes élményeket keresnek, hogy ne kelljen átélni és feldolgozni mély érzelmeket. Hogyan hat ki ez a térre, amiben élnek? Egyre kevésbé élik meg azt is. Az építész akkor szolgálja ki ezeket az igényeket a legjobban, ha a lakókat minél jobban elszigeteli egymástól és minél jobban védi a saját intim zónájukat. A mikroközösség, a család sem tűnik életképesnek. Egyre több a felbontott házasság, a csonka család, az egyedül élő. A magányos emberek társadalma következik, akik a névtelenségbe burkolóznak. Ez döntően kihat majd a lakásépítésre. (64. oldal)

__
függelék: a téma iránt érdeklődőknek, fellélegzésként:

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://tarsas2010.blog.hu/api/trackback/id/tr355035082

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

mB · http://frankzappa.blog.hu/ 2013.06.14. 14:51:30

A könyv a Szép Magyar Könyv 2012 versenyben oklevélben és a Tamás László Emlékdíjban részesült - na nem a tartalom, hanem a megjelenés:

www.arch.hu/index.php/hirek/esemenyek/860-szep-magyar-koenyv-2012-versenyen-dijazott-epiteszeti-koenyvek