Az alábbiakban egy kis részlet következik Ferkai András: Űr vagy megélt tér - építészettörténeti írások című könyvéből. A fejezet címe: A mérhető és a mérhetetlen; témája az ötvenes, hatvanas évek építészete, azon belül is azon építészek munkássága, akik a modern mozgalom harsány fősodra mellett egy csendesebb, alkalmazkodóbb - talán időtállóbb - építészetet hoztak létre, anélkül, hogy magával a modernizmussal szembefordultak volna.
A modern építészet másik hagyománya
Ebben a műfajban az utóbbi évek egyik legérdekesebb könyvét Colin St. John Wilson írta "A modern építészet másik hagyománya" (1995) címmel. Abból indul ki, hogy a modern mozgalom legfőbb bűne nem az, hogy ígéreteit nem teljesítette, hanem hogy mindjárt a kezdeteknél kitért az igazi feladat elől. Az egyik oldalon a karteziánus gondolkodás az élet bonyolultságát egyenként megoldható részfeladatokká szabdalta és az új építészetet a technológia uralma alá rendelte, míg a másik oldalon az újdonságot hajszoló üzleti szellem divattá, "nemzetközi stílussá" degradálta azt. (...)
A technológia eszközből cél lett: a szükségre hivatkozva alkalmazták tömeges feladatoknál, illetve esztétikává nemesítették egyedi presztízsfeladatoknál. A huszadik század másik jellegzetes hibája, hogy összetéveszti az építészetet a képzőművészettel. Erről tanúskodnak az avantgarde ház-kompozíciói éppúgy, mint az ötvenes-hatvanas évek szoborszerű gesztus-épületei vagy a mai dekonstruktivista alkotások.(...)
A modern mozgalom perifériájára szorultak azok az építészek, akik nem fogadták el a kettéhasadt állapotot, és az építészetet továbbra is praktikus művészetnek tekintették, olyan mesterségnek, amelyik hétköznapi vagy emelkedett célt szolgáló emberi környezetet teremt. Az ő számukra a technika és művészet, hagyomány és újítás nem voltak egymást kizáró fogalmak. Ezért nem is volt szükség arra, hogy mindenestül elutasítsák a modern idiómát, ahogy a posztmodern vagy a magyar "élő építészet" hívei tették. Nem "kívülről" támadták, hanem "belülről" kritizálták a modern mozgalmat, számon kérve be nem váltott ígéreteit. Ezek az építészek nem alkottak egységes irányzatot, nem tömörültek önálló szervezetbe, manifesztumokat sem gyártottak. Általában keveset írtak és beszéltek - építettek. Egyikük-másikuk komoly elméleti tevékenységet is folytatott, de magatartásuk inkább szemlélődő, megértésre törekvő. Ebből következik, hogy eszükbe sem jutott bármiféle szép eszmét vagy utópiát a valóságra erőszakolni.
St. John Wilson az alábbi építészeket sorolja a modern "másik" hagyományába: Adolf Loos, Asplund és Lewerentz, Aalto és Bryggmann. Franco Albini és Ignazio Gardella, Frank Lloyd Wright, Rudolf Schindler, Duiker és Bijvoet, Hans Scharoun, Hugo Häring, Bruno Taut, Ernst May, Erich Mendelsohn, Rudolf Schwarz, Eileen Gray, Luis Barragan, Carlo Scarpa. A névsor tovább bővíthető, hiszen nyilvánvalóan ide tartozik a svájci Otto Rudolf Salvisberg, a dán Kay Fisker, C. F. Moller, Vilhelm Lauritzen, Jørn Utzon, a svéd Sven Markelius és Peter Celsing, a norvég Sverre Fehn, vagy a német Heinz Bienefeld.
Jogosan vetődhet fel a kérdés, mi tartja össze, mi hozza közös nevezőre ezt a formai-stilisztikai szempontból meglehetősen heterogén társaságot. Azt gondolom, hogy a közös vonás nem annyira szakmai, mint inkább etikai természetű. A kulcsszó a felelősség lehetne: felelősség mindenekelőtt az épületet használó ember, közösség iránt, azután a hely, végül az anyagok iránt.
- forrás: Ferkai András: Űr vagy megélt tér - építészettörténeti írások; Terc, 2003, 183. old.)
- Ferkai András: A mérhető és a mérhetetlen - megjegyzések az ötvenes és a hatvanas évek építészetéről. (a fenti szöveg korábbi változata, in: arc' 4.; letöltés, pdf)
